Portico Quartet - Black & White Sessions (2009)

Tracklist:

01. Dawn Patrol
02. News From Verona pt.2
03. Untitled
04. The Full Catastrophe
05. Midnite Delite
06. Johnson
07. November

Label: Society Of Sound Music

Unatkozó dúsgazdag apukák játszótere a Bowers&Wilkins: hi-end csillivilli hangcuccokat gyárt, olyan eszközökhöz, mint az ipod/iphone, Jaguar XJ, és persze van nekik ultramenő hangszórójuk, fejhallgatójuk, házimozi rendszerük, szóval szinte minden, ami egy audiofilt boldoggá tehet. 

Szerencsére nem ragadtak le annál, hogy csak technikai értelemben tesznek boldoggá, tartalmat is szolgáltatnak hozzá. Peter Gabriel kurátorkodásával ígéretes fiatal tehetségek, legendás öregek, szimfonikus zenekarok, segély projektek keretében született albumok anyagait veszik fel, hogy aztán az összes digitálisan elérhető magas minőségű formátumban közreadják azokat. Úgyhogy most fogom magam, jól megerőszakolom őket, és megmutatom nektek az egyik kiadványukat, átlag 230kbps mp3 formátumban!

A Portico Quartet négy dél-londoni fiatal srác zenekara. (Sajnos nálam is beköszöntött az az idő, amikor tőlem fiatalabb emberek csinálnak zsírprofi dolgokat.. Hiába, 20 fölött már minden nap ajándék!) Zenéjük egészen új megközelítése a dzsessznek, tökéletesen egyéni hangzásvilág, különleges hangszerekkel. Jó érzéssel tölt el, hogy úgy képesek valami újat vinni zenei stílusukba, hogy a végeredmény nem valami fejletépős free-jazz őrület lesz, hanem érzelmekkel teli, velőig ható harmóniák sora.

A Bowers&Wilkins Music Club kilencedik kiadványán a Portico Quartet összeválogatott hét régi-új trekket, hogy aztán újragondolja/feljátssza azokat a Real World Studioban. Zenéjüket sokszor afrikai motívumok dúsítják, és hangulatvilágok egész sorát vonultatják fel. Drámai, indulatos, hajnali-reményteli, feszült, szerelmetes. Mikor decemberben Koppenhágában jártam, akkor hallgattam meg először igazán ezt a lemezt. Így a környezet dobott még egy lapáttal a lemez hatására. Hogyismondjam, nehéz idők jártak akkor, és ez a zene tökéletes aláfestést adott azoknak a napoknak, mutatott perspektívát, nem csak letargiába, önsajnálatba tolt finoman, észrevétlenül.

A lemezt egyértelműen a szoprán szaxofon és a különleges, földöntúli hangzásvilágot kölcsönző »hang« nevű ütőshangszer viszi a hátán, de a teljes egészet mégis a nagybőgő és az ütősök közreműködésével kapjuk meg. Élvezzetek!

www.facebook.com/porticoquartet
www.myspace.com/porticoquartet
http://www.discogs.com/artist/Portico+Quartet

Japandroids – Post-Nothing / 2009

Amikor először találkoztam a White Stripes-féle egy dob + egy gitár felállással, azt hittem, hogy a duó mindent kihozott lehetőségeik szűkös tárházából. Pedig nem.

Ma egy igazán kedves kis zenekarral szeretnélek sokkolni titeket, témám fő tárgya pedig a kanadai, szűkebb értelemben, vancouveri garázs-rock zenekar, a Japandroids.

Mint ahogy az a bevezetőből is kiderül, a banda igen kevés felé osztja a hakni-gázsit, nem vitték túlzásba a hangszereket, ám szerencsére ez a lemezen nem nagyon jön át, maximum a kellően koszos hangzáson lehet érezni a minimalizmus iránt táplált feltétlen hitüket. A kellően mélyre hangolt gitár viszi a basszus helyett is, a pattogós dob felel a változatosságért, az énekeket pedig mindkét tag hozza becsülettel. Koncerteken állítólag néha a dobos kezében van plusz egy dobverő, amivel egy gitárt csapkod – ha zaj hát legyen zaj, bár ezt nehezen tudom magam elé képzelni, várom a youtube linkeket.

Ahogy egy last.fm-es kommentben olvastam: „these guys can create the greatest garage anthems ever”, és valóban. Nincs itt komoly hangszeres tudás, se meglepő váltások, dalszerkezetek. Amit ezek a srácok hoznak, az a lehető legőszintébb rockzene amit már jó ideje hallottam, minden őszinteségével és naivitásával együtt: hamiskás, itt-ott kiabálásba forduló énekek, csúszkáló tempó, négyakkordos témák, félrehangolt gitárokon. A lemez bája pont ebben keresendő: nem akarnak semmi többet, mint amit tudnak, azt viszont nagyon jól hozzák.

Az eddigi egyetlen lemezüket, a nagyjából egy éve megjelent Post-Nothing-ot a létező összes komolyabb szaklap, vagy portál beemelte 2009 legjei közé, szégyellem is magam, hogy így lecsúsztam róla. Most, hogy itt a jó idő, kezdőnek a fesztiválok, részemről kötelező nyári lemez lesz ez sok másik mellett.

Enjoy!

http://www.myspace.com/japandroids

The Gaslight Anthem – American Slang / 2010

Végre megérkezett a jó idő, és vele 2010 – számomra – egyik legjobban várt lemeze. Hub City egyik legjobb zenekarát még tavaly sikerült megismernem és egy csapásra megszeretnem, hiszen a 2008-as The ’59 Sound című mesterművük elég gyorsan járta körbe az egyetemi és független rádiókat, majd idővel az Mtv-t is. Olyan slágerekkel, mint az Old White Lincoln, vagy a címadó The ’59 Sound egyből a fülembe tették a bogarat, nem volt rá még példa, hogy refrénrészletre googlingolva sikerült megfejtem az előadó kilétét.

A 2008-as Sink Or Swim című debütálás óta sok olaj ömlött ki a Mexikói-öbölbe, a kezdeti vehemens, punk-rockos, Social Distorsion-os hangzást lecserélték, finomítottak rajta, hogy a sárdobálók is örüljenek, popposodtak. Sok bandát láttunk már így a saját sírjukat ásni, ez alkalommal azonban a hangzásváltás pozitív irányba mozdította a srácokat. Gyerekkorukban valószínűleg apa egyetlen bakelitje Bruce Springsteen Born To Run lemeze lehetett, a Főnök hatása ugyanis tagadhatatlan, nem mintha küzdenének az összehasonlítgatás ellen. Érdemes egyébként rákeresni a Youtube-on arra az ominózus fesztiválfelvételre (2009, Hyde Park, Hard Rock Calling), ahol közösen adnak elő egy számot. Könnycsordító látvány.

Visszatérve, a most megjelenő American Slang az előző lemez hangzását viszi tovább, jersey shore sound a javából, gitárokkal, tetkókkal. A poppos dalszerkezeteket és naiv hangzásvilágot kiválóan ellensúlyozza Brian Fallon énekes-dalszerző rekedtes hangja, a csordatémák pedig pont annyit vannak jelen, hogy megnyugtassanak minket: tökös lemez ez. A ’59 lemez szintjét alulról verdesi, ijesztő is lenne egy legalább olyan jó lemez, Springsteen is csak egy Born In The USA-t tudott megcsinálni.

Ajánlom vasárnapi grillezéshez, világos sör mellé, balcsi felé félúton, valamint barátnők rockzenére szoktatásához.

Enjoy!

http://www.myspace.com/thegaslightanthem

Ancient Astronauts - We Are To Answer (2009), Put Em Up EP (2010)

We Are To Answer tracklist:

1. From The Sky
2. I Came Running
3. Classic featuring The Pharcyde
4. Dark Green Rod featuring Ulif Stricker
5. A Hole To Swallow Us featuring Phat Old Mamas
6. Risin High featuring Raashan Ahmad
7. Lost In Marrakesh featuring Entropik
8. All The Things You Do featuring Tippa Irie
9. Everybody
10. Seventh Planet Skit
11. Oblivion featuring Azeem & DJ Zeph
12. Surfing The Silvatide featuring Bajka
13. Crescent Moon

Put Em Up tracklist:

01. - Put em up (with Raashan Ahmad)
02. - Everybody (TM Juke remix)
03. - A hole to swallow us (Protassov remix)
04. - I came running (Lance Herbstrong remix)
05. - Lost in marrakesh (Pathaans Mirage mix)
06. - I came running (Gianma remix)
07. - Put em up (instrumental)

És akkor most egy nagyon hercig kis csomagot kaptok!

Múlt évben, amikor még volt olyan, hogy nyár, az évszak egyik legnagyobb slágerlemeze volt a kölni Ancient Astronauts akkor megjelent albuma, a We Are To Answer. A Thievery Corporation istállójába (Eighteenth Street Lounge) tartozó német páros, Kabanjak és Godu összerakta mindazt, amit érdemes volt múltból, jövőből, földiből és kozmikusból egybegyúrni. Zenéjükben egyszerre szólalnak meg szitárok, hegedűk és gépi effektek, olyan egybecsengőbongó természetességgel, mintha a világ megalkotója egyszerre teremtette volna a hangszereket és a zeneszerkesztő programokat. 

Szépen végigjár minden stílust, ami megkerülhetetlen, legyen szó hip-hopról a The Pharcyde (akinek munkásságát külön ajánlom figyelmetekbe), Raashan Ahmad és Azeem & Dj Zeph kalauzolásával, Tippa Irie a reggae&dub jegyében énekel nekünk egyet uralkodónk és atyánk Haile Selassie I mindenhatóságáról, azt mondja táncoljunk és dícsérjük őt, ellenállni nem igazán lehet. Veretős d'n'b-ben sincs hiány, Ulf Stricker már rögtön a harmadik számnál letépi az arcunkat egy jó kis (inkább jungle, mint d'n'b) nótával. A mostanában Németországban kihagyhatatlan Bajka és a Phat Old Mamas lágyítanak kicsit a tempón, akkor lelazulhatunk. 

Egyetlen gyenge pontként a dzsesszesen gitárhúrtépkedős Everybody című trekket tudnám felhozni, valószínűleg ez lett az album rádió kompatibilis slágerének szánva, olyan is lett: tartalmatlan, elviselhetetlenül túlzsúfolt zenebona. 

Azért nyert aktualitást ez az album most, mert márciusban jelent meg a zenekar új Ep-je, a Put Em Up. Remélhetőleg ez már az új album előszele, kóstoltató a jóból. Az Ep egyetlen új számot tartalmaz kétféle – eredeti és instrumentál – változatban, itt Raashan Ahmad reppel nekünk, igazi ugrálós-csápolós nóta lett, idézve a We Are To Answer mulatósabb pillanatait. A többi szám az előző lemez trekkjeinek újra-, illetve továbbgondolása. Tekinthetünk így erre a lemezre egyfajta B-oldalaként is a legutóbbi albumnak, kivétel nélkül tökéletes újradolgozásokkal. Még az előbb lehúzott Everybody-t is gatyába rázták, amolyan Ursula 1000-es gatyába (csak utánérzés, valójában TM Juke remixről van szó). 

Jó szívvel ajánlom ezt a két albumot egyként mindenkinek, aki szeretne kicsit körülnézni, hogy mi a helyzet az univerzumban. Nem mellesleg az Ancient Astronauts dj-párosként sem utolsó, a Switchstance Recordings soundcloud oldalán mindig frissülnek a mixek, legtöbbjük letölthető, és azokban aztán kapunk mindent, balkántól a jazz-hiphopon át a house-ig, semmit nem sajnálnak tőlünk. 

Fogyasszátok, fogyasszátok!

http://www.myspace.com/ancientastronautsswitch
www.facebook.com/ancientastronauts 
http://www.discogs.com/artist/Ancient+Astronauts

Sierra Leone's Refugee All Stars - Rise and Shine (2010)

Tracklist:
1. Muloma (Let Us Be United)
2. Global Threat
3. Oruwiebie Magazine Bobo Medley
4. Living Stone
5. Dununya (The World)
6. Jah Mercy
7. Tamagbondorsu (The Rich Mock The Poor)
8. Bute Vange
9. Jah Come Down
10. Bend Down The Corner
11. Goat Smoke Pipe
12. Gbrr Mani (Trouble)
13. Watching All Your Ways

Label: Cumbancha

Sierra Leone Afrika nyugati partjainál fekszik. Még a 18. század végén telepítettek ide Amerikából, Afrikából és Ázsiából származó londoni színesbőrű rabszolgákat. Nehézkesen, de sikerült végül megtalálni a helyüket, 1792-ben megalapították Sierra Leone fővárosát Freetownt. Cirka ötven éve, hogy az ország felszabadult a gyarmatiság alól, azóta sorra jönnek a puccsok, egymás kezéből veszik ki a hatalmat politikusok, hadurak, üzletemberek és egyéb bűnözők. Azt hiszem tipikus afrikai történet. '91-től 2002-ig csúnya polgárháború tizedelte a lakosságot, a nép nem nézte jó szemmel, hogy az iszonyat mennyiségű (azóta már kimerült) gyémántkészletet ellúzerkodja az ország korrupt vezetése. Tíz év alatt 50.000-en vesztették életüket a polgárháborúban, és százezrek kényszerültek elhagyni otthonaikat, és a szomszédos Guineába, Libériába letelepedni. 

Egy guineai menekült táborban talált egymásra a zenekar három tagja, Reuben Koroma, felesége Grace, és Francis "Franco" John Langba. Reuben és Franco freetown-i profi zenészként éltek a harcok előtt, találkozásukkor viszont életükből már semmi nem maradt, csak azok a borzalmak, amik családjuk elvesztését jelentették. Röviddel találkozásuk után táborukban harcok törtek ki, így el kellett hagyniuk átmeneti otthonukat, és tovább vándorolni egy újabb táborba. Itt találtak rá aztán a zenekar többi tagjára, Arahim "Jah Voice"-ra, Mohammed Bangura-ra és Alhadji "Black Nature" Jeffrey Camara-ra. Zenekaruk célja megismertetni a világgal Sierra Leone és az onnan elmenekülni kényszerült emberek helyzetét. Zenéjük reményt ad, és segít feldolgozni azt a rengeteg fájdalmas élményt, amit az ott élők és a zenekartagok szinte kivétel nélkül átéltek. Mindenük elvesztését, családjuk lemészárlását, a nők megerőszakolását, rokonaik megkínzását. A zenekar történetéről és útjáról napjainkig filmet készített két amerikai dokumentumfilmes, Banker White és Zach Niles, hozzájárulva ezzel ahhoz, hogy minél több emberhez eljuthasson az üzenet.

A "Rise and Shine", csakúgy mint 2006-os első lemezük a "Living Like A Refugee" tradicionális afrikai zenei elemekből építkezik. Minden számukat áthatja az optimizmus és a vidámság, zeneterápiára tökéletes. A tipikus afrikai törzsi dallamok mellett a lemezen meghatározó stílus a reggae is. Olyan szokásosnak mondható témákat vesznek elő, mint a Peace-Love-Unity, minden számban előkerül Jah, de még a global warmingról is énekelnek. Fő vonaluk viszont a menekültek élete, a polgárháborús harcok szörnyűségei, és a politika. Mindkét albumuk tökéletes minden élethelyzethez, otthoni félhalk háttérzenének éppúgy, mint nyári szabadtéri bulira talpalávalónak. Árad a positive vibration.

Általában, ha találok egy új zenekart, akik megtetszenek, akkor csatlakozom valamelyik közösségi oldalon a csoportjukhoz, így mindig uptodate-nek lehet maradni turnék, megjelenések, más infók kapcsán. Csatlakoztam a SLRAS facebook fan page-éhez is, ahol olyan dolog fogadott, mint más bandánál még nem: szinte minden nap írt valaki nekik, hogy megköszönje azt az életre szóló élményt, amit a zenekar adott nekik a koncert által. Olyan pozitív energiát nyomnak ezek az emberek, amit még az mp3 is képes továbbítani, mi történhet akkor velünk egy koncerten?

Asszem mostantól ők az új legjobb barátaim, Nobel-díjat nekik!

http://www.discogs.com/Sierra-Leones-Refugee-All-Stars-Rise-Shine/release/2261925
http://www.facebook.com/refugeeallstars
http://www.myspace.com/therefugeeallstars

Faithless - The Dance / 2010

Ez év május 14-én (illetve 16-án, attól függ a Föld szerencsésebb felén éled-e felhőtlen életed) új lemezzel örvendeztetett meg minket a legendás angol elektro-duó (vagy -trió), akiket legtöbben Faithless néven ismertek. A bandának ez a hatodik sorlemeze, nézzük mit hallunk.

A ’90-es évek végén, ’00-ás évek elején olyan felejthetetlen számokkal lopták be magukat a kicsi szívünkbe, mint a We Come One, Tarantula, God Is A DJ, Insomnia és még sorolhatnám. Minden diszkó, ami valamit is adott magára esténként legalább egyszer lepörgette az egyik nagy slágerüket (főleg az We Come One-t), és minden diszkós el tudta fütyülni az Insomniát. Ez nagyon ma sem változott, mondjuk a diszkóknak lecserélődött a közönsége, (morzsoljunk is el együtt egy könnycseppet) attól még a 2007-es Szigetes partin a God Is A DJ csapta az arcunkba a legnagyobbat.

Az éles váltás a No Roots lemezen történt, a diszkóból kivonulva, a szintit gitárra cserélve, négy negyedet széttördelve folytatták, zseniális lemez született. Néztek is az ekisek, hogy mi ez a fűszag, magabiztosan hozták a témákat mind zeneileg, mind szövegileg, zseniális marketinget építve a makelovenotwar téma köré. Debütáló sláger nem is született, a grúvi Mass Destruction-ből kellett valami táncolhatót gyúrni, majd azzal rommá játszatni az MTV-t.

A sorban következő To All New Arrivals már alig kapott valami visszhangot, ha nem futok bele véletlenül, nem is értesültem volna róla, hogy van új Faithless. Ebbe valószínűleg az is belejátszik, hogy a mindenható média (élükön az MTV) nem volt hajlandó a Bombs-ra készült, hatásvadász képekkel operáló videót sugározni mondván; atombomba gombafelhőt idillien, tengerparton futkározó család mögé helyezni, a pornóhoz hasonlóan árt(hat) az átlag tévénéző személyi fejlődésének, és ront(hat)ja a közhangulatot. Akkoriban ez nem volt túl sikeres kampány, mai napig kb. 14 és fél ezren látták a youtube-on, szemben M.I.A. kb. egy hónapja megjelent betiltott videójával, ami már most 353 ezer megtekintés felett jár. Lady Gaga direkt youtube-ra készített Telephone című kisfilmjéről nem is beszélve (42.673.929 megtekintés pillanatnyilag).

A srcácok azonban időközben rájöttek, hogy ők nem világmegváltó békeharcosok (Bonóból egy is elég), vagy szétesett chill-out arcok, hanem ők diszkósok, a teknó és a potméterek az ő életterük, akik egyetlen dologhoz értenek: táncolható, minőségi elektronikus zenét csinálni. Pontosan ezt halljuk a legfrissebb, már a névadásnál sejthető, The Dance című lemezen. Csak annyi finomkodás és elszállás van benne, főleg a lemez közepén, amennyi feltétlenül szükséges (egy stadionban mégsem úgy szól hosszú perceken át a szeletelés). A számok nagy része táncolós, négynegyedes, kötelező parti elem, ez kell a népnek. Mindenki bulizni megy el a koncertjükre és nem politizálni.

Érdekességként két dolog a végére. Egyrészt: két számban is (Feelin’ Good és North Star) Dido Florian Cloud de Bounevialle O'Malley Armstrong, ismertebb nevén Dido énekel, amit viszont kevésbé ismert tény, hogy ő Rollo (Rollo Armstrong) kishuga. Másrészt: a lemezt kizárólag az iTunes-on keresztül, illetve a Tesco-ban lehet kapni, amitől én személy szerint hányok, hiszen mégiscsak egy olyan formációról van szó, akik koszos klubokból, szaros pincékből nőtték ki magukat, ahol még a garázsajtóról is a sav, meg a rush csöpögött.

Enjoy!

http://www.myspace.com/faithlessmusic

Foals - Total Life Forever / 2010

A 2008-as Antidotes után ismét új nagylemezzel jelentkezett pár napja az oxfordi székhelyű banda. Remélhetőleg senkinek sem kell bemutatnom őket, ha valakinek mégis, az vessen magára, a vagy legalább gondolkodjon el, hogy miért volt a feje homokba dugva az említett két esztendőben.

Két év hosszú idő, a srácok érezhetően sokat fejlődtek debütálás óta. A tempóból visszavettek, a kisfiús, pattogós, nagyon trendi denszes-idnie-rock helyett már egy érettebb, felnőtt fejjel is élvezhető komolyabb hangvételű lemezzel van dolgunk. A két lemez közötti nyilatkozataikban is próbálták hangsúlyozni, hogy az eddigi gitárzenéknek kezd leáldozni, senki ne várjon tőlük az Antidotes-hoz hasonló folytatást. És igen, végre egy zenekar aki érez magában annyi bátorságot, hogy ne a nagy sikert hozó nyitányt kövesse. Nagyon sokan ugyanis itt, a második lemeznél véreznek el, főleg, ha a bemutatkozás ilyen jól sikerült, legtöbbször, izzadságszagú próbálkozásnak lehetünk fültanúi.

A Total Life Forever lehet az ő Nevermind-juk - nem tudtam nem ellőni a hasonlóságot a két borító között. Csörömpölés helyett tisztára, úsztatósra kevert hangzás, a fiatalos dinamika és düh helyett érett dalszerzői képességekkel találkozunk. A gitárok helyét többször átveszi a szinti és a különböző szampling megoldások, ami figyelembe véve a vokálokért felelős Yannis Philippakis hosszan kitartott, vontatott énekstílusát, igen szerencsés koncepció.

A Svédországban rögzített lemez (mi van a svédekkel, mostanában mindenki ott stúdiózik?) többszöri nekifutásra is tud újat mutatni, nem laposodik el, köszönhetően a rengeteg hangszernek, és a nem hagyományos dalszerkezeteknek. Az addig rendben van, hogy a második akadályt ilyen jól vették a srácok, na de ha így fojtatják, mi lesz a harmadikkal? Kíváncsian várjuk.

http://www.myspace.com/foals

Enjoy!

The Cinematic Orchestra - LateNightTales (2010)

 Tracklist:

1. Flying Lotus - Aunties Harp
2. Nick Drake – Three Hours
3. Eddie Gale – The Rain
4. Terry Callier - You're Gonna Miss Your Candyman
5. The Freedom Sounds Feat. Wayne Henderson - Behold The Day
6. DJ Food - Living Beats
8. Shuggy Otis - Aht Uh Mi Hed
9. Thom Yorke - Black Swan
10. Cinematic Orchestra – Restaurant
11. Steve Reich - Electric Counterpoint
12. Björk - Jóga
13. Imogen Heap – Cumulus
14. St.Germain - Rose Rouge
15. Songstress - See Line Woman
16. Sebastien Tellier - La Ritournelle
17. Burial - Dog Shelter
18. Burt Bacharach - South American Getaway
19. Cinematic Orchestra – Talking About Freedom
20. Will Self - The Happy Detective Part 3

Label: Night Time Stories

Esős napokra akartam időzíteni ezt a mesterművet, és ebből mostanában úgy néz ki akad majd bőven. Májusi eső aranyat ér! Nade térjünk a tárgyra! 

A LateNightTales sorozat 10 éves múltra tekint vissza, ez idő alatt olyan nevek rakták össze kedvenceiket egy lemezre, mint Fatboy Slim, a Groove Armada, a Snow Patrol, a The Flaming Lips stb. Ezek a nevek mindenestre jól mutatják, hogy milyen széles stílus skálán mozog a sorozat, mindenki hozza a maga szajréját.

A legutóbbi válogatást a The Cinematic Orchestra tagjai prezentálják nekünk, tökéletes érzékkel lavírozva a különböző stílusok között. Van itt 30-as évek jazz zenéje, nu-jazz 2000-ből, country és blues, és a lemez közepe felé még Björk is beköszön. A válogatás valamelyest mixelve van, mégis különálló trekkekként van rögzítve az album, ez nagy jópont. 

Hallgassátok szeretettel, és ha bevált akkor vegyétek is meg, kb 3.600ért itt is van, nagyon szép kiadvány, ajándék cd-vel. Én is megvettem, jó befektetés volt, nekem elhihetitek!

http://www.facebook.com/group.php?gid=2513169082
http://www.myspace.com/latenighttales
http://www.discogs.com/Cinematic-Orchestra-LateNightTales/release/2212492
buy it: http://www.latenighttales.co.uk/

Gentleman - Diversity –Deluxe Edition- (2010)

Tracklist:


cd1
01. The Reason
02. Ina Time Like Now
03. Lonely Days
04. Changes
05. Regardless
06. Nothin A Change ( Feat. Professor )
07. Hold On Strong
08. The Finish Line
09. Tempolution ( Feat. Red Roze )
10. Along The Way ( Feat. Patrice )
11. Help ( Feat. Million Stylez )
12. No Doubt About It
13. The Ceiling
14. No Time To Play

cd 2
01. Another Melody ( Feat. Tanya Stephens )
02. I Got To Go
03. It No Pretty
04. Moment Of Truth
05. To The Top ( Feat. Christopher Martin )
06. Fast Forward
07. Good Old Days ( Feat. Sugar Minott )
08. Everlasting Love
09. Distant Away
10. Shut Eye Country ( Feat. Radics & Luciano )
11. Bridge Over Wall
12. No Time To Play Remix
13. Intensions feat. Rebelion the Recaller
14. Thinking About You ( Feat. Cassandra Steen )

Label: Universal

Ezért (is) szeretem a tavaszt: a zenekarok ontják magukból az új albumokat, hogy azután a nyári fesztiválszezonban körbejárhassák velük a világot és mutogathassák büszkén. Így tett Tilmann Otto, Németország első számű reggaeművésze is, amikor április elején új albummal jelentkezett. Nem is aprózta el, rögtön egy dupla lemezzel ajándékozta meg a nagyérdeműt.

Legutóbbi lemezénél (Another Intensity) kicsit aggódni lehetett,hogy elmegy valamiféle bárgyú, érzelgős puding RnB felé, valószínűleg le kellett hasalnia az elbaltázott német közízlésnek és kiadnia egy VIVA-kompatibilis albumot is, hogy aztán visszatérhessen ahhoz a vonulathoz, ami igazán megy neki. Aktuális lemezét több féle verzióban adta ki, van itt egy lemezes verzió 19 trekkel, box set mindenféle finomságokkal, és ez a dupla lemezes deluxe edition, amin összesen 28 szám hallható. 1 óra 38 percben azért van idő körbejárni a stílusokat, így lehet hallani reggae-s, dancehall-os, rnb-s számokat éppúgy, mint dupstepes, hip-hopos trekkeket. Össze lett rakva egy tökéletes, változatos, album, ami egy percig nem válik unalmassá. A sokszínűséget még segíti, hogy olyan embereket gyűjtött maga mellé, mint a korábbi albumokon is jól bevált Patrice, Luciano, Jack Radics, illetve Sugar Minott, Proffesor, Red Roze, Patrice, Million Stylez, Tanya Stephens és még sorolhatnám, nem teszem. Egy valakit hiányolok nagyon a lemezről, méghozzá a jó öreg Cocoa Tea-t jamaikából, bár Red Roze hangja is majdnem tudja hozni azt az autentikusságot, amit Cocoa Tea-től kaphattunk.

A koncerteken most már hátulról nem a Far East Band támogatja, le lettek cserélve a The Environment-re. Azért remélem Tamikát megtartja, sok szép pillanatot köszönhetünk neki.

Örömboldogság, hogy tavaszra-nyárra van egy ilyen fincsi reggae lemezünk, már előre látom magunkat, ahogy vert hadakként fekszünk valami kertben a házibuli után, és közben Gentlemanék danolásznak a háttérben. Jó lesz...

http://www.myspace.com/gentleman

http://www.discogs.com/Gentleman-Diversity/release/2224094

http://www.facebook.com/Gentleman

Gotan Project - Tango 3.0 (2010)

 
Tracklist:

01. Tango square
02. Rayuela
03. Desilusion
04. Peligro
05. La gloria
06. Mil millones
07. Tu misterio
08. De hombre a hombre
09. El mensajero
10. Panamericana
11. Erase una vez

Label: XL Recordings

(Vigyázat, ez nem egy kedvcsináló poszt lesz! A leírtak csak az én véleményemet tükrözik, azért egy esélyt mindenképp érdemes adni a lemeznek.)

Már a mai megjelenés előtt pár nappal is letölthető volt a Gotan Project új albuma, én azért inkább megvártam a hivatalos dátumot, azt hiszem így korrekt. 

Nagy várakozás vette körül ezt a lemezt, annak fényében, hogy a La Revancha del Tango és a Lunaticó egyaránt mesterművek voltak, az electro-tango zászlóshajója teljesen egyedit alkotott mindkét lemezével. Mostani albumuk a Tango 3.0 címet viseli, azt ígérve, hogy  továbblépünk, hogy képesek fokozni az élményt, még beljebb engednek az argentínok szenvedélyes zenei világába, megint csavarnak rajta egyet, különlegesebbé téve az élményt. Ehhez képest – számomra sajnos – a Tango 3.0 inkább visszanyúl első művükhöz, a La Revancha del Tango-hoz. Ez egy már rég meghaladott stílus, számolatlan klónja van, nincs benne igazából semmi izgalmas. Amikor egy ismerősömnek mutattam az – egyébként nekem tetszetős – borítót, az első szava az volt, hogy szerinte alibi. Érdekes módon, nekem a lemezről volt ez az első, ami eszembe jutott: jól bevált klisék újracsomagolása, semmi, pontosabban nagyon kevés újítás, vérfrissítés. 

Már az album nyitószáma sem szerencsés szerintem, a Tango Square egy kifejezetten szomorú hangvételű, lehangoló dal, ilyennel nem kezdünk lemezt. A következő, Rayuela c. trekk kicsit javít a csorbán, azt a jópontot megkapja tőlem, hogy az első olyan szám (a Musical Youth – Pass the Dutchie-ját leszámítva, de az egy mestermű), amiben nem irritál a gyerekkórus. Az énekesnő Cristina Villalonga is beszáll a történetbe, a szokásos formáját hozzá, talán kicsit kevesebbet. Pozitív élmény az album húzótrekkje, a La Gloria, amiben végre van valami újítás a hangszerelésben, a lüktető basszusfolyam szépen végigkíséri az élettel teli tangóharmonika szólókat. Hasonló a benyomás még a Panamericana-val kapcsolatban is. A Erase Una Vez c. zárószámnak hasonlóan filmzene hangulata van, mint a Lunaticó utolsó trekkjének. Zárótrekk-fetisiszta lévén rendkívül fontosnak tartom, hogy szépen legyen lezárva az egész, ami itt majdnem sikerült is, de aztán mintha elvágták volna, egyszer csak vége a számnak, és bumm, nincs tovább. Talán az volt a céljuk, hogy ráférjen egy 45 perces kazetta "A "(vagy inkább "B") oldalára, más magyarázatot nem találok rá, miért kellett így lecsapni a végét.

Összeségében tehát nem lett egy nagy varázslat a Tango 3.0, mindenesetre a koncertjüket meg kell nézni, ha nem is a Szigeten, inkább talán Wiesenben, mégse egy nagyszínpadra való koncertről van szó.

discogs/myspace/facebook

Booka Shade

Április 23-án MORE címmel, új lemezzel jelentkezik a címsorban szereplő német teknó-duó.

Várakozásunkat enyhítendő posztoltak egy számot Regenerate címmel ami a hivatalos oldalukról egy e-mail címért cserébe szedhető.

Enjoy!

http://www.bookashade.com/

Delorean - Subiza / 2010

Már mindenki szemében ott a remény, nemsokára itt a nyár. Ezért, szokásomtól eltérően (és a pillanatnyi rossz idő ellenére), ez alkalommal egy nagyon kis vidám lemezzel jelentkezem.

A poszt tárgya nem más, mint az idén harmadik nagylemezével megjelenő spanyol (ismét idióta stílus meghatározások jönnek!) alternatív dance vagy melankolikus (?) pop (szerintem simán csak szinti-pop) zenekar lemeze. A négytagú formáció eddig ismeretlen volt a nagyközönség számára, a lemez megjelenése előtt csupán pár remix-szel (The xx, Frany Ferdinand) és a 2009-es Ayrton Senna EP-jükkel sikerült megmozgatni a nemzetközi sajtót. Nem csoda hát, hogy most csak pislognak a srácok, hogy hirtelen olyan zenekarokkal turnézhatnak, mint például a svéd Miike Snow.

A lemez maga tökéletes nyári hallgatnivaló, telis-tele olyan slágerekkel, mint a lemezt nyitó Stay Close, vagy a kicsit Madonna korai pályafutására emlékeztető Endless Sunset. A referálás azonban nem véletlen, a srácok törekednek is a ’80-as évek hangzásvilágát előhozni, ezzel kölcsönözve egy csipetnyi vidám naivságot a dalok hangulatába.

Egyetlen hátránya a lemeznek, hogy a vége felé kezd kicsit ellaposodni. Kevés az olyan egyedi szám, mint a már említett sláger, a Stay Close, vagy a hátborzongatóan jó refrénnel bíró Warmer Places. Bár a változatos hangminták próbálják feledtetni velünk ezt a hiányosságot, ha a jövőben kicsit változatosabban és merészebben nyúlnának a többiek is a hangszereikhez, vagy akár az énektémákhoz, biztos nagyobban durranna. Addig megmarad mindig elővehető feelgood muzsikának, ami azért egyáltalán nem rossz, ha hozzávesszük, hogy egy épp a befutás előtt álló zenekarról beszélünk. Az idei nyári fesztiváloknak viszont egyik megkerülhetetlen tagja lesz, ebben már most biztosak lehetünk.

Enjoy!

http://www.myspace.com/deloreandanz

Bonobo - Black Sands (2010)

Tracklist:

01. Prelude
02. Kiara
03. Kong
04. Eyesdown Featuring Andreya Triana
05. El Toro
06. We Could Forever
07. 1009
08. All In Forms
09. The Keeper Featuring Andreya Triana
10. Stay the Same Featuring Andreya Triana
11. Animals
12. Black Sands

Label: Ninja Tune

Igaz, hogy nem breaking news, de legalább volt időm megismerkedni vele, kiismerni elejétől a végéig, fülhallgatón és négy hangszórón, munka közben és otthon nosztalgiázva. Négy évet kellett várnunk, hogy Bonobo aka Simon Green előálljon újabb remekművével, tessék, itt van: március 24-én megjelent legújabb lemeze, Black Sands címmel.

Kezdetnek nézzétek meg jól a borítót. Nyugodtan szabad hinni az ígéretnek, kirándulni indulunk az esőerdőbe, ahol mindenféle csodalényekkel fogunk találkozni. Belépőként egy teátrális nyitánnyal találjuk szembe magunkat, itt még süt a nap, erdőszéli mesevilág. Elindulunk befelé a rengetegbe, a Kiara és a Kong c. számok mutatják nekünk az utat. Napfényként csengő (enyhe képzavar) hangminták kísérnek minket. Beljebb érve találkozunk Andreya Trianával az Eyesdown-ban, az erdei tündérrel, aki hozza már magával a húzós mélyerdei basszusait is, de nincs teljesen sötét, ebbe az erdőbe mindig szűrődik némi napfény. Andreya megjelenik, aztán el is tűnik, hogy később újra felbukkanjon a The Keeper és Stay The Same c. számokban.  Kiérünk a tisztásra (El Toro), mellette egy tó, épp papagájok szállnak fel, szárnycsattogás, színkavalkád (We Could Forever). A The Keeper c. szám némileg megzavarja a látomást, olyan érzetet kelt, mintha hirtelen kiugrottunk volna az erdőből, egy bárban találjuk magunkat. Persze lehet ez egy erdei ház is akár, néha pihenni is kell. A Stay The Same már a búcsút pedzegeti, elválni nehéz, én már csak tudom. Sokan tudják. 

A végén kikecmergünk az erdőből, aláfestésként pedig a címadó Black Sands szolgál, ami hosszú idő után versenyre kelhet nálam a legszebb zárótrekk címért, versenytársa a Gotan Project Paris, Texas c. száma. Mindkettő rajta lesz majd életem soundtrack válogatásán, ami talán dupla lemezes is lesz, ha nem vigyázok.

Bonobo tökéletesen ötvözi az előre rögzített hangmintákat az élő hangszerjátékkal, modern komolyzene, tündérmese, mégse bárgyú. Igaz, én tökéletesen elfogult vagyok Bonoboval kapcsolatban: olyan alapját jelenti ő a zenei világomnak, mint a Thievery Corporation, a Gotan Project, vagy Tosca, csak hogy a legnagyobbakat említsem. Sosem fog kikopni, mindig értéket fog képviselni, klasszikussá fog válni, az tuti.

Lehet, hogy kicsit érzelgősre sikerült ez a poszt, de sebaja, majd thekillrinyou professzor helyreteszi az egyensúlyt, én mostanában ilyen világot élek. Lesz majd menőbb poszt is, ígérem. De addig is hallgassátok fogyasszátok, és ha bevált vegyétek is meg. Én épp az imént küldtem nekik a bankót. 

Ha pedig egy fokkal kevésbé elfogult leírásra is kiváncsiak vagytok, akkor olvassátok el moesko-nak az esszéjét, aki nem csak zenefogyasztói szempontból közelíti meg a zenét, hanem sokkal inkább zeneirodalmi-esztétikai elemzést kapunk tőle, fokozottan ajánlott.

myspace/discogs/facebook

Scuba - Triangulation / 2010

Bevallom derekasan: sosem rajongtam a dubsteppért. Nekem valahogy mindig is elektrósított, absztrakt hip-hop volt, nem éreztem benne a kellő húzást. Mostanában azonban egyre több olyan előadót ismerek meg (Joy Orbison először) akik nagyon finoman keverik a teknóval, ezáltal adva a muzsikának egy kis brékes lüktetést, ami kiválóan tartja a feszültséget a számokban.

Scuba (A.K.A. Paul Rose) Berlinben élő angol dj és dalszerző, emellett a Hotfulsh Recordings (Joy Orbison másodszor) feje is egyben.

Maga a lemezt tökéletesen illusztrálja a borító, nagyon dominánsan kerül előtérbe az urban sound, azzal együtt pedig az elhagyatott sikátorok és neonfényben úszó aluljárók hangulata. Feszültséggel teli lemez ez, de ha Burial legendás Untrue című lemeze a nyomasztó, éjszakai élet tökéletes hangokká avanzsálása, akkor ez a lemez mindennek a nappali, vagy inkább talán hajnali verziója. Nem, nem szabadtéri fesztivál vagy tengerparti napfényjárjaátaszívemújra érzés, hanem a kellemes, csökkentett fordulatszámon pörgős, belvárosi utcákban sétálós, merengős világ ez. Olyan lüktető számokkal nyit a lemez, mint a Latch, vagy a Three Sided Shape, amelyek bármelyik buli fel-, vagy levezetői is lehetnének, majd lelassul, átviszi a klippes nótába, a Before-ba, ami simán elférne bármelyik Café Del Mar lemezen, végül a teljes elborulás a teknóba: Tracers, You Got Me, Heavy Machinery.

Rose Úr nagyon szépen viszi a lemezt, nem áll le, nem érezni rajta felesleges dalokat, mindegyiknek megvan a maga helye és kellő hangulata, hogy végig érdekeljen minket. A lemezt felvezető tavalyi Aesaunic EP-n is érezhető volt, hogy valami nagyra kell készülni 2010-ben, ismerve a munkásságát, idén még biztos kapunk tőle egy-egy EP-t vagy legalább egy pár 12”-est.

Enjoy!

http://www.myspace.com/paulhotflush

Dust Galaxy - Dust Galaxy (2007)

Tracklist:

1. Sun in Your Head
2. Limitless
3. Mother of Illusion
4. It's All Yours
5. River of Ever Changing Forms
6. Sons of Washington
7. Cherubim Sing
8. Overhead
9. Down
10. Come Hear the Trumpets
11. Crying to the Night

Label: Eighteenth Street Lounge Music

A washingtoni downtempo-lounge duó Thievery Corporation egyik guruja szóló projektbe kezdett – és milyen jól tette! Rob Garza lehet, hogy kicsit megcsömörlött a sok spiritualitástól, világzenétől, simogató női vokáltól és békétől, ezért úgy döntött, a húrok közé csap. Zenekara elkalauzol minket a porgalaxisba, ahol szappanbuborékok helyett kopár sivatagot, füstös krimókat, lehengerlő csajokat, punk-rock koncertet, pszichedéliát és mindenféle nagyon vagány cuccot találunk. De tényleg. Úgy látszik igazi zenész ez a Rob gyerek, ha ennyire sokoldalú tud lenni (visszautalva újra csak a Thievery Corporation-beli munkájára). Szólóprojektjében zenét ír, gitározik, minimális énekhangjával énekel, tökéletes atmoszférát teremtve kis világába. Ebben olyan zenészeket hívott segítségül, mint a szürreál-nagymester Shawn Lee a Ping Pong Orchestrából, a Primal Screamből a dobos Darrin Mooney és a billentyűs Martin Duffy, valamint a Cornershopból a szitárguru Adam Blake. 

Az albumon zseniális felütés a második Limitless c. szám, ami megmutatja, nem lesz itt szüttyögés, tökös bandával van dolgunk. Ugyanebben a hitünkben erősít meg minket később a River Of Ever Changing Forms, és a Cheribum Sing c. számok. A nyugisabb, elgondolkodtatóbb dalok közül a It's All Yours és a Crying To The Night c. dalokat emelném ki, a Sons Of Washington pedig hangulatával nemhogy megjósolja, egyenesen előidézi a régóta időszerű apokalipszist. 

A lemez 41 perces, de ennél nem is kell tovább nyújtani a dolgot, sose fáraszt el, mindig úgy érzed majd, hogy bírtad volna még hallgatni – és ez egy nagyon fontos jópont, eggyel közelebb a halhatatlansághoz. Nálam 10/10es.

myspace/discogs