Converge a Dürerben!

Egészen pontosan két hét múlva, augusztus 9-én ismét hazánkba látogat az immár 20. szülinapját ünneplő, arcletépős káoszmetál családfőjének is tekinthető, Massachusetts-i Converge.

A megalakulás után 11 évvel fedezte fel őket a világ elborultabb fele, 2001-ben jelent meg ugyanis a zenekar legnagyobb munkájának is tekinthető Jane Doe lemez, ami annyira súlyosra sikerült, hogy jóérzésű ember már az intro alatt összefossa magát, nem csoda, hogy ez a lány képes volt otthagyni a csávóját amikor kiderült, hogy ő hallgat ilyen zenéket.

A tempó változatlan maradt a soron következő You Fail Me névre hallgató korongon is, a harag ugyan leült egy kicsit, ahogyan az összes többi lemez, ez se házibuli-kompatibilis.

2006-ban jött ki a banda szerintem eddigi legtávolabb mutató, legösszetettebb lemeze, a No Heroes, jókorát hasítva az akkoriban épp nagyon trendi, Every Time I Die és Maylane And The Sons Of Desaster jelezte southern életérzésből, gyönyörűen kombinálva mindezt a zenekarra oly jellemző pimasz, és megfejthetetlen csörömpöléssel.

A legfrissebb produkció, a tavalyi Axe To Fall már teljes mértékben elvitte a zenekart a trashmetálba, eddigi legkönnyebben emészthető anyaguk lett, ha bárki érdeklődne a zenekar iránt, talán ezt mutogatnám neki.

A Düreres bulijukra már csak azért is érdemes lesz ellátogatni, mert mindehhez az elmebeteg zenéhez, legalább ennyire súlyos performansz dukál: az ujjbegytől fültőig telivarrt, Jacob Bannon énekest nem egyszer láttuk már a színpadon összeesni, csak mert túl szorosan tekergette a nyaka köré a mikrofon zsinórját. Ha még ez se lenne elég, a legutóbbi lemezt támogató turnéhoz csatlakozott a maga nemében legalább ennyire zseniális sludge-os experimental-os, két dobossal operáló Kylesa, a sörlocsolós-rákenrollos, skandináv Kvelertak, valamint a főzenekarhoz hasonló stílusokkal operáló Gaza is.

Enjoy!

http://www.myspace.com/converge

http://www.myspace.com/kylesa

http://www.myspace.com/kvelertak

http://www.myspace.com/gaza

Comeback Kid – Symptoms And Cures / 2010

A kanadai Comeback Kid a 2005-ös Wake The Dead lemeze óta kötelező anyag minden punk-hc rajongónak. Az augusztus 31-én megjelenő legújabb munkájuk kiváló ötvözete az említett alapműnek, és a legutóbbi, 2007-es Broadcasting-nak. Volt idejük a srcácoknak összeszokni a 2006-os tagcserék után (Scott Wade énekes helyére Andrew Neufeld, addigi gitáros lépett, az ő helyére pedig Casey Hjelmberg érkezett).

A Broadcasting dühéhez képest, itt ismét helyett kaptak a gyors, erőtől duzzadó témák, kevés rocknroll-lal megspékelve, nyilvánvalóvá téve, hogy náluk senki nem hozza jobban a teljes zenekaros csordavokálokat.

A lemez hivatalos megjelenéséig még több mint egy hónapot kell várni, aki ezt be is tartja, annak azt hiszem, épp elég idő jut elővenni az előző lemezeket, csakhogy kellőképpen ráhangolódjon az új anyagra.

Enjoy!

http://www.myspace.com/comebackkid

Visszatérés

Ahogy láthattátok, meg nem nevezett körülmények miatt, az elmúlt hónapokban kicsit leálltunk. Eddigi munkánkat azonban nem temetjük: a szerzőgárda ugyan egyfősre csökkent, a koncepció több sebből vérezett, a harc azonban nem áll le, csak átlényegül. A popkultúra ahogy ismertétek, még mindig rossz kezek irányítása alatt áll, kicsi oldalunk páncélja mögé bújva csipkedjük tovább a gagyi-poppereket, a seggrázós-fukszvillantós rappereket, lakossági diszkósokat és az anyuka-kedvence rockereket. Mutassuk meg a világnak, hogy van élet a zenetévéken túl!

Japandroids – Post-Nothing / 2009

Amikor először találkoztam a White Stripes-féle egy dob + egy gitár felállással, azt hittem, hogy a duó mindent kihozott lehetőségeik szűkös tárházából. Pedig nem.

Ma egy igazán kedves kis zenekarral szeretnélek sokkolni titeket, témám fő tárgya pedig a kanadai, szűkebb értelemben, vancouveri garázs-rock zenekar, a Japandroids.

Mint ahogy az a bevezetőből is kiderül, a banda igen kevés felé osztja a hakni-gázsit, nem vitték túlzásba a hangszereket, ám szerencsére ez a lemezen nem nagyon jön át, maximum a kellően koszos hangzáson lehet érezni a minimalizmus iránt táplált feltétlen hitüket. A kellően mélyre hangolt gitár viszi a basszus helyett is, a pattogós dob felel a változatosságért, az énekeket pedig mindkét tag hozza becsülettel. Koncerteken állítólag néha a dobos kezében van plusz egy dobverő, amivel egy gitárt csapkod – ha zaj hát legyen zaj, bár ezt nehezen tudom magam elé képzelni, várom a youtube linkeket.

Ahogy egy last.fm-es kommentben olvastam: „these guys can create the greatest garage anthems ever”, és valóban. Nincs itt komoly hangszeres tudás, se meglepő váltások, dalszerkezetek. Amit ezek a srácok hoznak, az a lehető legőszintébb rockzene amit már jó ideje hallottam, minden őszinteségével és naivitásával együtt: hamiskás, itt-ott kiabálásba forduló énekek, csúszkáló tempó, négyakkordos témák, félrehangolt gitárokon. A lemez bája pont ebben keresendő: nem akarnak semmi többet, mint amit tudnak, azt viszont nagyon jól hozzák.

Az eddigi egyetlen lemezüket, a nagyjából egy éve megjelent Post-Nothing-ot a létező összes komolyabb szaklap, vagy portál beemelte 2009 legjei közé, szégyellem is magam, hogy így lecsúsztam róla. Most, hogy itt a jó idő, kezdőnek a fesztiválok, részemről kötelező nyári lemez lesz ez sok másik mellett.

Enjoy!

http://www.myspace.com/japandroids

The Gaslight Anthem – American Slang / 2010

Végre megérkezett a jó idő, és vele 2010 – számomra – egyik legjobban várt lemeze. Hub City egyik legjobb zenekarát még tavaly sikerült megismernem és egy csapásra megszeretnem, hiszen a 2008-as The ’59 Sound című mesterművük elég gyorsan járta körbe az egyetemi és független rádiókat, majd idővel az Mtv-t is. Olyan slágerekkel, mint az Old White Lincoln, vagy a címadó The ’59 Sound egyből a fülembe tették a bogarat, nem volt rá még példa, hogy refrénrészletre googlingolva sikerült megfejtem az előadó kilétét.

A 2008-as Sink Or Swim című debütálás óta sok olaj ömlött ki a Mexikói-öbölbe, a kezdeti vehemens, punk-rockos, Social Distorsion-os hangzást lecserélték, finomítottak rajta, hogy a sárdobálók is örüljenek, popposodtak. Sok bandát láttunk már így a saját sírjukat ásni, ez alkalommal azonban a hangzásváltás pozitív irányba mozdította a srácokat. Gyerekkorukban valószínűleg apa egyetlen bakelitje Bruce Springsteen Born To Run lemeze lehetett, a Főnök hatása ugyanis tagadhatatlan, nem mintha küzdenének az összehasonlítgatás ellen. Érdemes egyébként rákeresni a Youtube-on arra az ominózus fesztiválfelvételre (2009, Hyde Park, Hard Rock Calling), ahol közösen adnak elő egy számot. Könnycsordító látvány.

Visszatérve, a most megjelenő American Slang az előző lemez hangzását viszi tovább, jersey shore sound a javából, gitárokkal, tetkókkal. A poppos dalszerkezeteket és naiv hangzásvilágot kiválóan ellensúlyozza Brian Fallon énekes-dalszerző rekedtes hangja, a csordatémák pedig pont annyit vannak jelen, hogy megnyugtassanak minket: tökös lemez ez. A ’59 lemez szintjét alulról verdesi, ijesztő is lenne egy legalább olyan jó lemez, Springsteen is csak egy Born In The USA-t tudott megcsinálni.

Ajánlom vasárnapi grillezéshez, világos sör mellé, balcsi felé félúton, valamint barátnők rockzenére szoktatásához.

Enjoy!

http://www.myspace.com/thegaslightanthem

Faithless - The Dance / 2010

Ez év május 14-én (illetve 16-án, attól függ a Föld szerencsésebb felén éled-e felhőtlen életed) új lemezzel örvendeztetett meg minket a legendás angol elektro-duó (vagy -trió), akiket legtöbben Faithless néven ismertek. A bandának ez a hatodik sorlemeze, nézzük mit hallunk.

A ’90-es évek végén, ’00-ás évek elején olyan felejthetetlen számokkal lopták be magukat a kicsi szívünkbe, mint a We Come One, Tarantula, God Is A DJ, Insomnia és még sorolhatnám. Minden diszkó, ami valamit is adott magára esténként legalább egyszer lepörgette az egyik nagy slágerüket (főleg az We Come One-t), és minden diszkós el tudta fütyülni az Insomniát. Ez nagyon ma sem változott, mondjuk a diszkóknak lecserélődött a közönsége, (morzsoljunk is el együtt egy könnycseppet) attól még a 2007-es Szigetes partin a God Is A DJ csapta az arcunkba a legnagyobbat.

Az éles váltás a No Roots lemezen történt, a diszkóból kivonulva, a szintit gitárra cserélve, négy negyedet széttördelve folytatták, zseniális lemez született. Néztek is az ekisek, hogy mi ez a fűszag, magabiztosan hozták a témákat mind zeneileg, mind szövegileg, zseniális marketinget építve a makelovenotwar téma köré. Debütáló sláger nem is született, a grúvi Mass Destruction-ből kellett valami táncolhatót gyúrni, majd azzal rommá játszatni az MTV-t.

A sorban következő To All New Arrivals már alig kapott valami visszhangot, ha nem futok bele véletlenül, nem is értesültem volna róla, hogy van új Faithless. Ebbe valószínűleg az is belejátszik, hogy a mindenható média (élükön az MTV) nem volt hajlandó a Bombs-ra készült, hatásvadász képekkel operáló videót sugározni mondván; atombomba gombafelhőt idillien, tengerparton futkározó család mögé helyezni, a pornóhoz hasonlóan árt(hat) az átlag tévénéző személyi fejlődésének, és ront(hat)ja a közhangulatot. Akkoriban ez nem volt túl sikeres kampány, mai napig kb. 14 és fél ezren látták a youtube-on, szemben M.I.A. kb. egy hónapja megjelent betiltott videójával, ami már most 353 ezer megtekintés felett jár. Lady Gaga direkt youtube-ra készített Telephone című kisfilmjéről nem is beszélve (42.673.929 megtekintés pillanatnyilag).

A srcácok azonban időközben rájöttek, hogy ők nem világmegváltó békeharcosok (Bonóból egy is elég), vagy szétesett chill-out arcok, hanem ők diszkósok, a teknó és a potméterek az ő életterük, akik egyetlen dologhoz értenek: táncolható, minőségi elektronikus zenét csinálni. Pontosan ezt halljuk a legfrissebb, már a névadásnál sejthető, The Dance című lemezen. Csak annyi finomkodás és elszállás van benne, főleg a lemez közepén, amennyi feltétlenül szükséges (egy stadionban mégsem úgy szól hosszú perceken át a szeletelés). A számok nagy része táncolós, négynegyedes, kötelező parti elem, ez kell a népnek. Mindenki bulizni megy el a koncertjükre és nem politizálni.

Érdekességként két dolog a végére. Egyrészt: két számban is (Feelin’ Good és North Star) Dido Florian Cloud de Bounevialle O'Malley Armstrong, ismertebb nevén Dido énekel, amit viszont kevésbé ismert tény, hogy ő Rollo (Rollo Armstrong) kishuga. Másrészt: a lemezt kizárólag az iTunes-on keresztül, illetve a Tesco-ban lehet kapni, amitől én személy szerint hányok, hiszen mégiscsak egy olyan formációról van szó, akik koszos klubokból, szaros pincékből nőtték ki magukat, ahol még a garázsajtóról is a sav, meg a rush csöpögött.

Enjoy!

http://www.myspace.com/faithlessmusic

Foals - Total Life Forever / 2010

A 2008-as Antidotes után ismét új nagylemezzel jelentkezett pár napja az oxfordi székhelyű banda. Remélhetőleg senkinek sem kell bemutatnom őket, ha valakinek mégis, az vessen magára, a vagy legalább gondolkodjon el, hogy miért volt a feje homokba dugva az említett két esztendőben.

Két év hosszú idő, a srácok érezhetően sokat fejlődtek debütálás óta. A tempóból visszavettek, a kisfiús, pattogós, nagyon trendi denszes-idnie-rock helyett már egy érettebb, felnőtt fejjel is élvezhető komolyabb hangvételű lemezzel van dolgunk. A két lemez közötti nyilatkozataikban is próbálták hangsúlyozni, hogy az eddigi gitárzenéknek kezd leáldozni, senki ne várjon tőlük az Antidotes-hoz hasonló folytatást. És igen, végre egy zenekar aki érez magában annyi bátorságot, hogy ne a nagy sikert hozó nyitányt kövesse. Nagyon sokan ugyanis itt, a második lemeznél véreznek el, főleg, ha a bemutatkozás ilyen jól sikerült, legtöbbször, izzadságszagú próbálkozásnak lehetünk fültanúi.

A Total Life Forever lehet az ő Nevermind-juk - nem tudtam nem ellőni a hasonlóságot a két borító között. Csörömpölés helyett tisztára, úsztatósra kevert hangzás, a fiatalos dinamika és düh helyett érett dalszerzői képességekkel találkozunk. A gitárok helyét többször átveszi a szinti és a különböző szampling megoldások, ami figyelembe véve a vokálokért felelős Yannis Philippakis hosszan kitartott, vontatott énekstílusát, igen szerencsés koncepció.

A Svédországban rögzített lemez (mi van a svédekkel, mostanában mindenki ott stúdiózik?) többszöri nekifutásra is tud újat mutatni, nem laposodik el, köszönhetően a rengeteg hangszernek, és a nem hagyományos dalszerkezeteknek. Az addig rendben van, hogy a második akadályt ilyen jól vették a srácok, na de ha így fojtatják, mi lesz a harmadikkal? Kíváncsian várjuk.

http://www.myspace.com/foals

Enjoy!

Booka Shade

Április 23-án MORE címmel, új lemezzel jelentkezik a címsorban szereplő német teknó-duó.

Várakozásunkat enyhítendő posztoltak egy számot Regenerate címmel ami a hivatalos oldalukról egy e-mail címért cserébe szedhető.

Enjoy!

http://www.bookashade.com/

Delorean - Subiza / 2010

Már mindenki szemében ott a remény, nemsokára itt a nyár. Ezért, szokásomtól eltérően (és a pillanatnyi rossz idő ellenére), ez alkalommal egy nagyon kis vidám lemezzel jelentkezem.

A poszt tárgya nem más, mint az idén harmadik nagylemezével megjelenő spanyol (ismét idióta stílus meghatározások jönnek!) alternatív dance vagy melankolikus (?) pop (szerintem simán csak szinti-pop) zenekar lemeze. A négytagú formáció eddig ismeretlen volt a nagyközönség számára, a lemez megjelenése előtt csupán pár remix-szel (The xx, Frany Ferdinand) és a 2009-es Ayrton Senna EP-jükkel sikerült megmozgatni a nemzetközi sajtót. Nem csoda hát, hogy most csak pislognak a srácok, hogy hirtelen olyan zenekarokkal turnézhatnak, mint például a svéd Miike Snow.

A lemez maga tökéletes nyári hallgatnivaló, telis-tele olyan slágerekkel, mint a lemezt nyitó Stay Close, vagy a kicsit Madonna korai pályafutására emlékeztető Endless Sunset. A referálás azonban nem véletlen, a srácok törekednek is a ’80-as évek hangzásvilágát előhozni, ezzel kölcsönözve egy csipetnyi vidám naivságot a dalok hangulatába.

Egyetlen hátránya a lemeznek, hogy a vége felé kezd kicsit ellaposodni. Kevés az olyan egyedi szám, mint a már említett sláger, a Stay Close, vagy a hátborzongatóan jó refrénnel bíró Warmer Places. Bár a változatos hangminták próbálják feledtetni velünk ezt a hiányosságot, ha a jövőben kicsit változatosabban és merészebben nyúlnának a többiek is a hangszereikhez, vagy akár az énektémákhoz, biztos nagyobban durranna. Addig megmarad mindig elővehető feelgood muzsikának, ami azért egyáltalán nem rossz, ha hozzávesszük, hogy egy épp a befutás előtt álló zenekarról beszélünk. Az idei nyári fesztiváloknak viszont egyik megkerülhetetlen tagja lesz, ebben már most biztosak lehetünk.

Enjoy!

http://www.myspace.com/deloreandanz

Scuba - Triangulation / 2010

Bevallom derekasan: sosem rajongtam a dubsteppért. Nekem valahogy mindig is elektrósított, absztrakt hip-hop volt, nem éreztem benne a kellő húzást. Mostanában azonban egyre több olyan előadót ismerek meg (Joy Orbison először) akik nagyon finoman keverik a teknóval, ezáltal adva a muzsikának egy kis brékes lüktetést, ami kiválóan tartja a feszültséget a számokban.

Scuba (A.K.A. Paul Rose) Berlinben élő angol dj és dalszerző, emellett a Hotfulsh Recordings (Joy Orbison másodszor) feje is egyben.

Maga a lemezt tökéletesen illusztrálja a borító, nagyon dominánsan kerül előtérbe az urban sound, azzal együtt pedig az elhagyatott sikátorok és neonfényben úszó aluljárók hangulata. Feszültséggel teli lemez ez, de ha Burial legendás Untrue című lemeze a nyomasztó, éjszakai élet tökéletes hangokká avanzsálása, akkor ez a lemez mindennek a nappali, vagy inkább talán hajnali verziója. Nem, nem szabadtéri fesztivál vagy tengerparti napfényjárjaátaszívemújra érzés, hanem a kellemes, csökkentett fordulatszámon pörgős, belvárosi utcákban sétálós, merengős világ ez. Olyan lüktető számokkal nyit a lemez, mint a Latch, vagy a Three Sided Shape, amelyek bármelyik buli fel-, vagy levezetői is lehetnének, majd lelassul, átviszi a klippes nótába, a Before-ba, ami simán elférne bármelyik Café Del Mar lemezen, végül a teljes elborulás a teknóba: Tracers, You Got Me, Heavy Machinery.

Rose Úr nagyon szépen viszi a lemezt, nem áll le, nem érezni rajta felesleges dalokat, mindegyiknek megvan a maga helye és kellő hangulata, hogy végig érdekeljen minket. A lemezt felvezető tavalyi Aesaunic EP-n is érezhető volt, hogy valami nagyra kell készülni 2010-ben, ismerve a munkásságát, idén még biztos kapunk tőle egy-egy EP-t vagy legalább egy pár 12”-est.

Enjoy!

http://www.myspace.com/paulhotflush

Four Tet – There Is Love In You / 2010

Four Tet (A.K.A. Kieran Hebden) ötödik stúdiólemeze idén január végén látta meg a napvilágot, nem éreztem nagy durranásnak, gondoltam összerakok belőle egy posztot, aztán valahogy feledésbe merült. Telt múlt az idő, egészen most hétvégéig nagyon úgy tűnt, hogy ebből bizony nem lesz semmi, még egy lemez marad az itunes-ban ami feledésbe merül. Valamiért azonban mégis előszedtem, és adtam neki még egy esélyt. Rá kellett jönnöm, hogy bizony vannak lemezek, amiknek érniük kell, aminek többször is neki kell futni, hogy felismerjük a bennük rejlő zsenialitást, nem lehet minden szám egy summer of ’69, ami elsőre hazavágja az embert. Ahogy a kedvenc lemezem is (Norma Jean első lemeze – erről már volt szó, és ígérem lesz is) egy fél évet pihent a mappáim között mire elővettem, és hagytam, hogy magával ragadjon, idővel ez is beérett.

A londoni Mr. Hebden még a kilencvenes években kezdte a pályafutását, egy bizonyos Fridge nevű zenekarban, majd Four Tet művésznéven folytatta azt immár szólóban. Zenéjét nehéz lenne behatárolni, az idióta műfajnevek között szerepel az intelligens dance, az absztrakt pop, a folk hip-hop, az instrumentális ambient, és a vokális dubstep is, mindenki válogathat kedvére. Ja, persze a kötelező experimental, leftfield és jazzy jelzőket sem hagyhatjuk ki. A szóban forgó lemez amúgy kellemesen chill-es, pont annyira pattogós, néhol teknós, amennyire az kell, hogy ne váljon unalmassá, ne üljön le. Többnyire nagyon boldog, tavaszos, szerelmes, csipogós számokból áll össze a 9 trekk, egy-egy húzósabb szám azért mégiscsak befigyel, köztük a súlyos dobtémával bíró Love Cry, vagy a Plastic People, amin bizony eléggé érződik a Burial-lal való közös 12”-es hatása.

Annak ellenére, hogy szinte mindenhol jó visszhangot kapott a lemez (a NME-t kivéve), még a hazai, vagyis a UK album listán is csak a 35. helyet sikerült vele elérni. Mondjuk talán jobban meg lennék lepve, hogy ha ennél följebb mászik a listán, azért mégiscsak egy javarészt instrumental, fél-elektronikus lemezről beszélünk és nem egy Calvin Harris-ről.

Enjoy!

http://www.myspace.com/fourtetkieranhebden

mewithoutYou - Brother, Sister (2006)

Nos, visszatértem. Elnézést szeretnék kérni minden lelkes olvasónktól, hogy eltűntem, csak hát költözés, a net hiánya, meg meló stb. miatt sajna nem volt lehetőségem újabbnál újabb szenvedős zenéket posztolni.

A mai bejegyzés egy igazi kis kuriózum lesz az átlag zenehallgatónak, bár lehet, hogy már sokan ismeritek a címsorban megjelölt zenekart. Az eredetileg side-project-nek indult, kábé experimental-rockot mívelő zenekart napjaink egyik legeredetibb formációjaként tartják számon az okosok. Tény, hogy kevés olyan előadó van akiknek ilyen hamar sikerült megtalálni a saját hangját.

Az első publikációjuk egy I Never Said I Was Brave címre hallgató, ma már beszerezhetetlen EP volt, ez mind arculatilag (borító), mind zeneileg elég markánsan tér el a későbbi stílusuktól, bár már ebben is felfedezhetőek az azóta védjeggyé váló, kántáláshoz, beszédhez hasonlító énektémák. Az igazi mewithoutYou a legelső teljes lemezén (A->B Life) fedezhető fel, itt már finomítottak a srcácok, visszavettek a post-hardcore témákból (még a legendás káosz hardocore zenekarral, a Norma Jean-nel is adtak ki közös split-et, sőt az énekes Aaron Weiss még a Norma Jean első, Bless The Martyr, Kiss The Child című nagylemezén énekel is egy részt), és egyre inkább nyitottak a kisérletezés felé. Az igazi keménymagnak persze az maradt az alapmű, én tovább mennék, hiszen ahogy ezen is és még a következő teljes lemezen is (Catch For Us The Foxes) még meglehetősen nyers hangzással, és igencsak sötét világgal állunk szemben.

Azért választottam ezt 2006-os lemezt, mert én ebben érzem tökéletesnek az összhangot a tagok között, itt még megvan a húzás, mellette viszont nagyon jó érzékkel kisérleteznek a folkkal, új hangszerekkel (hárfa, fúvósok, stb.) és hangzásokkal is. A legfrissebb lemezükön (It's All Crazy! It's All False! It's All A Dream! It's Alright) már teljesen beszippantotta őket a különböző zenék világa, azt az albumot itt-ott már kicsit fáradtnak, erőltettnek érzem, bár kétségtelenül ahogy az összes lemezük, az is zseniálisra sikerült, de az már túlságosan eltér az eredeti iránytól. A Brother, Sister lemezen minden megtalálható, hogy érdekes legyen, viszont húzzon is, ugyanúgy lehet hallgatni a városban rohangálva, vagy akár otthon, akár utazás közben is.

Érdekes zenék mellé érdekes történetek passzolnak, itt emelném ki a frontember Aaron Weiss szövegeit, amik egyaránt tartalmaznak bibliai, irodalmi, vagy zenei utalásokat, valamint saját bevallása szerint különleges hatással volt rá Jalal ad-Din Rumi perzsa költő és filozófus is. Sokan keresztény zenekarként tartják őket számon a szüvegekben fellelhető rengeteg keresztény utalás miatt, így korántsem teljes a kép, hiszen az énekes-gitáros testvérpár zsidó felmenőkkel rendelkezik, és szufi muszlim neveltetést kaptak. Aaron szerint az ő viszonya Istennel inkább személyes, mint evangélikus.

Mindent összegezve, bátran ajánlom ezt a zenekart és főleg ezt a lemezt mindenkinek aki kicsit nyitottabban gondolkodik a zenéről (és főleg az indie/rock zenékről), anélkül, hogy olyan elborult alternatív zenéket kelljen hallgatnia mint például a Sound Of Animals Fighting (szintén zseniális, de az már csak a nagyon elvetemülteknek jön be).

A végén megjegyezném, hogy a zenekar tagjai masszívan környezettudatosak és aktív állatvédők, ott támogatják a hasonló szevezeteket, ahol csak tudják, sőt saját maguk által átalakított, növényi olajjal működő turnébusszal közlekednek.

The Antlers - Hospice - 2009

Szokásomhoz híven továbbvinném a dark vonalat, ezúttal 2009 egyik legsötétebb, legszomorúbb lemezével. beatedukator kollega most biztos tépi a haját... ;)

A zenekar Peter Silberman énekes/gitáros szólóprojektjének indult, miután családot, barátokat hátrahagyva Brookyn-ba költözött. Két lemezt is készített saját nevén (Unprooted, In The Attic Of The Universe) mielőtt összeállt volna a teljes háromfős zenekar: Michael Lerner - csörömpölés, Darby Cicci - zongora, trombita, bendzsó. A Hospice lemez Silberman elmenekülésének és két éves szociális elszeparálódásának gyümölcse, amit egy kitalált történeten keresztül mutat be. A történet egy korházban dolgozó férfiról (jelen estben a mesélő) szól, aki beleszeret az egyik rákos betegbe és tehetetlenül nézi végig a szevedéseit, majd ahogy meghal.

Ami viszont a történeten kívül elviszi a lemezt, az a koncepció lemezeknél célszerű zenei sokszínűség és változatosság. Szerencsére nem ragad le, nem lesz csöpögős, nem válik unalmassá, a változatos hangszerelés, és komponálás megmenti az egyhangúságtól. Van itt Coldpaly-es, lassan felépített számoktól kezdve (Kettering), pattogós, indie-s megmozdulásokon át (Bear) egészen a tinédzserhimnuszokig (Two) minden. A diszkóban sose pörgetném, de otthonra, hosszú utakra, vagy bármikor amikor van időnk figyelni a lemezre, kíváló.

A lemez 2009 márciusában jelent meg elsőként saját terjesztésben, majd másodjára 2009 augusztusában, akkor már újramasterelve, a Frenchkiss Records gondozásában.

Enjoy!

http://www.myspace.com/theantlers

Sketchie - Rain By High Lantern - 2004

Nos, ezennel továbbvinném a sötét vonalat. Ha már beatedukator kollega a napfényes svédekhez vitt el titeket, megmutatom milyen lehet egy nagyon hosszú ősz észak-angliában.

Sketchie az az előadó, akire hiába lennék nagyon kiváncsi, gyakorlatilag semmi értékelhető infot nem találtam róla eddigi pályafutásom alatt. Alapból úgy botlottam bele még 2004 körül, hogy a méltál híres Rock Sound angol darabolós metál szaklap cd mellékletére felkerült egy száma ("Deud at Saint East's"), amit persze egyből rommá hallgattam, de minden erőfeszítésem ellenére nem tudtam megszerezni a teljes lemezt. Végül nagy nehezen a lumenessence records bányászott elő nekem egy példányt, hogy kipostázza ide a világ végére.

Amikor először hallgattam a lemezt, azon gondolkodtam, hogy mégis hogy lehet az, hogy eddig nem találkoztam vele gyakorlatilag sehol, és még amikor keresgéltem utána, akkor se volt könnyű dolgom. Maga a produkció egy egyszemélyes világmegváltás, eredeti nevén Joe Shetcliffe maga gitározik, dobol, szemplerezi és programozza a zenéjét. Mindezt olyan szinten, mint kb Shadow tette anno az Endtroducing lemezén. Magyarul: zseniális. Nagyon borongós, végig gondolt lemez ez, hallatszik rajta a belefeccölt munka, nomeg az is, hogy nem pár hét alatt vette fel az egészet valami abbey road szintű stúdióban, hanem hálószobákban, garázsokban, ahol éppen tetszett neki.

Szerintem az elmúlt évtized legjobb trip-hop lemeze.

Enjoy!

aki megtalálja a myspace-t, az legyenszíves jelezze!

Burial And Four Tet - Moth / Wolf Club - 2009

Hát igen, vannak olyan együttműködések, amikről sokan sokat álmodoztak, mégse jön össze soha. Valami sötét erő hatására, két trekk erejéig azonban ez a kollaboráció mégis megvalósult, kamilláznak is a rajongók. Két darkos, experimantálos, dubstep előadó közös munkája ez a 12"-es, és ami azt illeti, nagyon súlyosra sikerült. Nagyon. A indító Moth visz kölübelül mindent, amit tavaly hallottam hasonló stílusban, a furcsa benne, hogy egyik közreműködő stílusára se hajaz túlságosan, de mind a kettő érezhető rajta. A nagyon terdi hypem.com be is válogatta 2009 50 bolgok által legtöbbet pörgetett számai közé - ahol egyébkét honfitársunk We Plants Are Happy Plants is szerepelt az Apollo című számával, de erről amjd később. Ahogy beatedukator barátom fogalmazott, a lemez tele van tömködve deepteknósba forduló úsztatásokkal, végig tartják a feszültséget. Gyakorlatilag bármikor hallgatható, tűzforró nyári deleket kivéve.

Enjoy.

http://www.myspace.com/burialuk

http://www.myspace.com/fourtetkieranhebden

The xx - xx - 2009

Még mindig 2009-ben járunk. Szerintem, és még sok más blog/kritikus/fanzine stb. szerint az év lemeze volt. Hihetetlen, hogy négy (azóta már csak három) dél-londoni 'suhanc' mire képes egy pár gitáron, szintin, meg egy midipadon. Teátrális témák, amiket egyszercsak félbehagynak, mert vagy nagyon féltek továbbvinni, vagy egyszerűen csak annyira lazák, hogy nem érdekli őket. Minden egyes számba beletesznek egy borzalmasan jó dallamot, aztán hagják elhallgatni. A hangsúly az egész lemezen a minimalizmuson van, sehol nincsen túlbonyolítva, a szerethetősége ezen az egszerűségben van. De ami mindenek felett viszi ezt a művet, az a két vokál. Egy fiatal fiú és egy fiatal lány énekel el egymás mellett, kiegészítve a másikat, minden csöpögéstől mentesen. Mintha külön-külön mesélnék a történeteiket, nem törődve a másikkal, de mégis megvan köztük az a kötődés, hogy ezáltal építkeznek a másik hangjára. Nehéz így elmagyarázni, tessék meghallgatni. De szigorúan csak az egész lemezt. Nem is nagyon tudnék kiemelni egy trekket ízelítőnek, ha mégis muszáj, én az Islands-et mutogatnám mindenkinek.

Enjoy.

http://www.myspace.com/thexx

Fuck Buttons - Tarot Sport - 2009

2009 egyik legsúlyosabb elektronikus zenei műve. Gondoltam első posztnak illendő kellőképpen in-yo-face lemezt bemutatni. Elszállós szintitémák, finoman kalapálós bítek, experimentál rockba hajló kalandozások.

Enjoy!

http://www.myspace.com/fuckbuttons