Japandroids – Post-Nothing / 2009

Amikor először találkoztam a White Stripes-féle egy dob + egy gitár felállással, azt hittem, hogy a duó mindent kihozott lehetőségeik szűkös tárházából. Pedig nem.

Ma egy igazán kedves kis zenekarral szeretnélek sokkolni titeket, témám fő tárgya pedig a kanadai, szűkebb értelemben, vancouveri garázs-rock zenekar, a Japandroids.

Mint ahogy az a bevezetőből is kiderül, a banda igen kevés felé osztja a hakni-gázsit, nem vitték túlzásba a hangszereket, ám szerencsére ez a lemezen nem nagyon jön át, maximum a kellően koszos hangzáson lehet érezni a minimalizmus iránt táplált feltétlen hitüket. A kellően mélyre hangolt gitár viszi a basszus helyett is, a pattogós dob felel a változatosságért, az énekeket pedig mindkét tag hozza becsülettel. Koncerteken állítólag néha a dobos kezében van plusz egy dobverő, amivel egy gitárt csapkod – ha zaj hát legyen zaj, bár ezt nehezen tudom magam elé képzelni, várom a youtube linkeket.

Ahogy egy last.fm-es kommentben olvastam: „these guys can create the greatest garage anthems ever”, és valóban. Nincs itt komoly hangszeres tudás, se meglepő váltások, dalszerkezetek. Amit ezek a srácok hoznak, az a lehető legőszintébb rockzene amit már jó ideje hallottam, minden őszinteségével és naivitásával együtt: hamiskás, itt-ott kiabálásba forduló énekek, csúszkáló tempó, négyakkordos témák, félrehangolt gitárokon. A lemez bája pont ebben keresendő: nem akarnak semmi többet, mint amit tudnak, azt viszont nagyon jól hozzák.

Az eddigi egyetlen lemezüket, a nagyjából egy éve megjelent Post-Nothing-ot a létező összes komolyabb szaklap, vagy portál beemelte 2009 legjei közé, szégyellem is magam, hogy így lecsúsztam róla. Most, hogy itt a jó idő, kezdőnek a fesztiválok, részemről kötelező nyári lemez lesz ez sok másik mellett.

Enjoy!

http://www.myspace.com/japandroids

The Gaslight Anthem – American Slang / 2010

Végre megérkezett a jó idő, és vele 2010 – számomra – egyik legjobban várt lemeze. Hub City egyik legjobb zenekarát még tavaly sikerült megismernem és egy csapásra megszeretnem, hiszen a 2008-as The ’59 Sound című mesterművük elég gyorsan járta körbe az egyetemi és független rádiókat, majd idővel az Mtv-t is. Olyan slágerekkel, mint az Old White Lincoln, vagy a címadó The ’59 Sound egyből a fülembe tették a bogarat, nem volt rá még példa, hogy refrénrészletre googlingolva sikerült megfejtem az előadó kilétét.

A 2008-as Sink Or Swim című debütálás óta sok olaj ömlött ki a Mexikói-öbölbe, a kezdeti vehemens, punk-rockos, Social Distorsion-os hangzást lecserélték, finomítottak rajta, hogy a sárdobálók is örüljenek, popposodtak. Sok bandát láttunk már így a saját sírjukat ásni, ez alkalommal azonban a hangzásváltás pozitív irányba mozdította a srácokat. Gyerekkorukban valószínűleg apa egyetlen bakelitje Bruce Springsteen Born To Run lemeze lehetett, a Főnök hatása ugyanis tagadhatatlan, nem mintha küzdenének az összehasonlítgatás ellen. Érdemes egyébként rákeresni a Youtube-on arra az ominózus fesztiválfelvételre (2009, Hyde Park, Hard Rock Calling), ahol közösen adnak elő egy számot. Könnycsordító látvány.

Visszatérve, a most megjelenő American Slang az előző lemez hangzását viszi tovább, jersey shore sound a javából, gitárokkal, tetkókkal. A poppos dalszerkezeteket és naiv hangzásvilágot kiválóan ellensúlyozza Brian Fallon énekes-dalszerző rekedtes hangja, a csordatémák pedig pont annyit vannak jelen, hogy megnyugtassanak minket: tökös lemez ez. A ’59 lemez szintjét alulról verdesi, ijesztő is lenne egy legalább olyan jó lemez, Springsteen is csak egy Born In The USA-t tudott megcsinálni.

Ajánlom vasárnapi grillezéshez, világos sör mellé, balcsi felé félúton, valamint barátnők rockzenére szoktatásához.

Enjoy!

http://www.myspace.com/thegaslightanthem

Foals - Total Life Forever / 2010

A 2008-as Antidotes után ismét új nagylemezzel jelentkezett pár napja az oxfordi székhelyű banda. Remélhetőleg senkinek sem kell bemutatnom őket, ha valakinek mégis, az vessen magára, a vagy legalább gondolkodjon el, hogy miért volt a feje homokba dugva az említett két esztendőben.

Két év hosszú idő, a srácok érezhetően sokat fejlődtek debütálás óta. A tempóból visszavettek, a kisfiús, pattogós, nagyon trendi denszes-idnie-rock helyett már egy érettebb, felnőtt fejjel is élvezhető komolyabb hangvételű lemezzel van dolgunk. A két lemez közötti nyilatkozataikban is próbálták hangsúlyozni, hogy az eddigi gitárzenéknek kezd leáldozni, senki ne várjon tőlük az Antidotes-hoz hasonló folytatást. És igen, végre egy zenekar aki érez magában annyi bátorságot, hogy ne a nagy sikert hozó nyitányt kövesse. Nagyon sokan ugyanis itt, a második lemeznél véreznek el, főleg, ha a bemutatkozás ilyen jól sikerült, legtöbbször, izzadságszagú próbálkozásnak lehetünk fültanúi.

A Total Life Forever lehet az ő Nevermind-juk - nem tudtam nem ellőni a hasonlóságot a két borító között. Csörömpölés helyett tisztára, úsztatósra kevert hangzás, a fiatalos dinamika és düh helyett érett dalszerzői képességekkel találkozunk. A gitárok helyét többször átveszi a szinti és a különböző szampling megoldások, ami figyelembe véve a vokálokért felelős Yannis Philippakis hosszan kitartott, vontatott énekstílusát, igen szerencsés koncepció.

A Svédországban rögzített lemez (mi van a svédekkel, mostanában mindenki ott stúdiózik?) többszöri nekifutásra is tud újat mutatni, nem laposodik el, köszönhetően a rengeteg hangszernek, és a nem hagyományos dalszerkezeteknek. Az addig rendben van, hogy a második akadályt ilyen jól vették a srácok, na de ha így fojtatják, mi lesz a harmadikkal? Kíváncsian várjuk.

http://www.myspace.com/foals

Enjoy!

Dust Galaxy - Dust Galaxy (2007)

Tracklist:

1. Sun in Your Head
2. Limitless
3. Mother of Illusion
4. It's All Yours
5. River of Ever Changing Forms
6. Sons of Washington
7. Cherubim Sing
8. Overhead
9. Down
10. Come Hear the Trumpets
11. Crying to the Night

Label: Eighteenth Street Lounge Music

A washingtoni downtempo-lounge duó Thievery Corporation egyik guruja szóló projektbe kezdett – és milyen jól tette! Rob Garza lehet, hogy kicsit megcsömörlött a sok spiritualitástól, világzenétől, simogató női vokáltól és békétől, ezért úgy döntött, a húrok közé csap. Zenekara elkalauzol minket a porgalaxisba, ahol szappanbuborékok helyett kopár sivatagot, füstös krimókat, lehengerlő csajokat, punk-rock koncertet, pszichedéliát és mindenféle nagyon vagány cuccot találunk. De tényleg. Úgy látszik igazi zenész ez a Rob gyerek, ha ennyire sokoldalú tud lenni (visszautalva újra csak a Thievery Corporation-beli munkájára). Szólóprojektjében zenét ír, gitározik, minimális énekhangjával énekel, tökéletes atmoszférát teremtve kis világába. Ebben olyan zenészeket hívott segítségül, mint a szürreál-nagymester Shawn Lee a Ping Pong Orchestrából, a Primal Screamből a dobos Darrin Mooney és a billentyűs Martin Duffy, valamint a Cornershopból a szitárguru Adam Blake. 

Az albumon zseniális felütés a második Limitless c. szám, ami megmutatja, nem lesz itt szüttyögés, tökös bandával van dolgunk. Ugyanebben a hitünkben erősít meg minket később a River Of Ever Changing Forms, és a Cheribum Sing c. számok. A nyugisabb, elgondolkodtatóbb dalok közül a It's All Yours és a Crying To The Night c. dalokat emelném ki, a Sons Of Washington pedig hangulatával nemhogy megjósolja, egyenesen előidézi a régóta időszerű apokalipszist. 

A lemez 41 perces, de ennél nem is kell tovább nyújtani a dolgot, sose fáraszt el, mindig úgy érzed majd, hogy bírtad volna még hallgatni – és ez egy nagyon fontos jópont, eggyel közelebb a halhatatlansághoz. Nálam 10/10es.

myspace/discogs

mewithoutYou - Brother, Sister (2006)

Nos, visszatértem. Elnézést szeretnék kérni minden lelkes olvasónktól, hogy eltűntem, csak hát költözés, a net hiánya, meg meló stb. miatt sajna nem volt lehetőségem újabbnál újabb szenvedős zenéket posztolni.

A mai bejegyzés egy igazi kis kuriózum lesz az átlag zenehallgatónak, bár lehet, hogy már sokan ismeritek a címsorban megjelölt zenekart. Az eredetileg side-project-nek indult, kábé experimental-rockot mívelő zenekart napjaink egyik legeredetibb formációjaként tartják számon az okosok. Tény, hogy kevés olyan előadó van akiknek ilyen hamar sikerült megtalálni a saját hangját.

Az első publikációjuk egy I Never Said I Was Brave címre hallgató, ma már beszerezhetetlen EP volt, ez mind arculatilag (borító), mind zeneileg elég markánsan tér el a későbbi stílusuktól, bár már ebben is felfedezhetőek az azóta védjeggyé váló, kántáláshoz, beszédhez hasonlító énektémák. Az igazi mewithoutYou a legelső teljes lemezén (A->B Life) fedezhető fel, itt már finomítottak a srcácok, visszavettek a post-hardcore témákból (még a legendás káosz hardocore zenekarral, a Norma Jean-nel is adtak ki közös split-et, sőt az énekes Aaron Weiss még a Norma Jean első, Bless The Martyr, Kiss The Child című nagylemezén énekel is egy részt), és egyre inkább nyitottak a kisérletezés felé. Az igazi keménymagnak persze az maradt az alapmű, én tovább mennék, hiszen ahogy ezen is és még a következő teljes lemezen is (Catch For Us The Foxes) még meglehetősen nyers hangzással, és igencsak sötét világgal állunk szemben.

Azért választottam ezt 2006-os lemezt, mert én ebben érzem tökéletesnek az összhangot a tagok között, itt még megvan a húzás, mellette viszont nagyon jó érzékkel kisérleteznek a folkkal, új hangszerekkel (hárfa, fúvósok, stb.) és hangzásokkal is. A legfrissebb lemezükön (It's All Crazy! It's All False! It's All A Dream! It's Alright) már teljesen beszippantotta őket a különböző zenék világa, azt az albumot itt-ott már kicsit fáradtnak, erőltettnek érzem, bár kétségtelenül ahogy az összes lemezük, az is zseniálisra sikerült, de az már túlságosan eltér az eredeti iránytól. A Brother, Sister lemezen minden megtalálható, hogy érdekes legyen, viszont húzzon is, ugyanúgy lehet hallgatni a városban rohangálva, vagy akár otthon, akár utazás közben is.

Érdekes zenék mellé érdekes történetek passzolnak, itt emelném ki a frontember Aaron Weiss szövegeit, amik egyaránt tartalmaznak bibliai, irodalmi, vagy zenei utalásokat, valamint saját bevallása szerint különleges hatással volt rá Jalal ad-Din Rumi perzsa költő és filozófus is. Sokan keresztény zenekarként tartják őket számon a szüvegekben fellelhető rengeteg keresztény utalás miatt, így korántsem teljes a kép, hiszen az énekes-gitáros testvérpár zsidó felmenőkkel rendelkezik, és szufi muszlim neveltetést kaptak. Aaron szerint az ő viszonya Istennel inkább személyes, mint evangélikus.

Mindent összegezve, bátran ajánlom ezt a zenekart és főleg ezt a lemezt mindenkinek aki kicsit nyitottabban gondolkodik a zenéről (és főleg az indie/rock zenékről), anélkül, hogy olyan elborult alternatív zenéket kelljen hallgatnia mint például a Sound Of Animals Fighting (szintén zseniális, de az már csak a nagyon elvetemülteknek jön be).

A végén megjegyezném, hogy a zenekar tagjai masszívan környezettudatosak és aktív állatvédők, ott támogatják a hasonló szevezeteket, ahol csak tudják, sőt saját maguk által átalakított, növényi olajjal működő turnébusszal közlekednek.

The Antlers - Hospice - 2009

Szokásomhoz híven továbbvinném a dark vonalat, ezúttal 2009 egyik legsötétebb, legszomorúbb lemezével. beatedukator kollega most biztos tépi a haját... ;)

A zenekar Peter Silberman énekes/gitáros szólóprojektjének indult, miután családot, barátokat hátrahagyva Brookyn-ba költözött. Két lemezt is készített saját nevén (Unprooted, In The Attic Of The Universe) mielőtt összeállt volna a teljes háromfős zenekar: Michael Lerner - csörömpölés, Darby Cicci - zongora, trombita, bendzsó. A Hospice lemez Silberman elmenekülésének és két éves szociális elszeparálódásának gyümölcse, amit egy kitalált történeten keresztül mutat be. A történet egy korházban dolgozó férfiról (jelen estben a mesélő) szól, aki beleszeret az egyik rákos betegbe és tehetetlenül nézi végig a szevedéseit, majd ahogy meghal.

Ami viszont a történeten kívül elviszi a lemezt, az a koncepció lemezeknél célszerű zenei sokszínűség és változatosság. Szerencsére nem ragad le, nem lesz csöpögős, nem válik unalmassá, a változatos hangszerelés, és komponálás megmenti az egyhangúságtól. Van itt Coldpaly-es, lassan felépített számoktól kezdve (Kettering), pattogós, indie-s megmozdulásokon át (Bear) egészen a tinédzserhimnuszokig (Two) minden. A diszkóban sose pörgetném, de otthonra, hosszú utakra, vagy bármikor amikor van időnk figyelni a lemezre, kíváló.

A lemez 2009 márciusában jelent meg elsőként saját terjesztésben, majd másodjára 2009 augusztusában, akkor már újramasterelve, a Frenchkiss Records gondozásában.

Enjoy!

http://www.myspace.com/theantlers