Gotan Project - Tango 3.0 (2010)

 
Tracklist:

01. Tango square
02. Rayuela
03. Desilusion
04. Peligro
05. La gloria
06. Mil millones
07. Tu misterio
08. De hombre a hombre
09. El mensajero
10. Panamericana
11. Erase una vez

Label: XL Recordings

(Vigyázat, ez nem egy kedvcsináló poszt lesz! A leírtak csak az én véleményemet tükrözik, azért egy esélyt mindenképp érdemes adni a lemeznek.)

Már a mai megjelenés előtt pár nappal is letölthető volt a Gotan Project új albuma, én azért inkább megvártam a hivatalos dátumot, azt hiszem így korrekt. 

Nagy várakozás vette körül ezt a lemezt, annak fényében, hogy a La Revancha del Tango és a Lunaticó egyaránt mesterművek voltak, az electro-tango zászlóshajója teljesen egyedit alkotott mindkét lemezével. Mostani albumuk a Tango 3.0 címet viseli, azt ígérve, hogy  továbblépünk, hogy képesek fokozni az élményt, még beljebb engednek az argentínok szenvedélyes zenei világába, megint csavarnak rajta egyet, különlegesebbé téve az élményt. Ehhez képest – számomra sajnos – a Tango 3.0 inkább visszanyúl első művükhöz, a La Revancha del Tango-hoz. Ez egy már rég meghaladott stílus, számolatlan klónja van, nincs benne igazából semmi izgalmas. Amikor egy ismerősömnek mutattam az – egyébként nekem tetszetős – borítót, az első szava az volt, hogy szerinte alibi. Érdekes módon, nekem a lemezről volt ez az első, ami eszembe jutott: jól bevált klisék újracsomagolása, semmi, pontosabban nagyon kevés újítás, vérfrissítés. 

Már az album nyitószáma sem szerencsés szerintem, a Tango Square egy kifejezetten szomorú hangvételű, lehangoló dal, ilyennel nem kezdünk lemezt. A következő, Rayuela c. trekk kicsit javít a csorbán, azt a jópontot megkapja tőlem, hogy az első olyan szám (a Musical Youth – Pass the Dutchie-ját leszámítva, de az egy mestermű), amiben nem irritál a gyerekkórus. Az énekesnő Cristina Villalonga is beszáll a történetbe, a szokásos formáját hozzá, talán kicsit kevesebbet. Pozitív élmény az album húzótrekkje, a La Gloria, amiben végre van valami újítás a hangszerelésben, a lüktető basszusfolyam szépen végigkíséri az élettel teli tangóharmonika szólókat. Hasonló a benyomás még a Panamericana-val kapcsolatban is. A Erase Una Vez c. zárószámnak hasonlóan filmzene hangulata van, mint a Lunaticó utolsó trekkjének. Zárótrekk-fetisiszta lévén rendkívül fontosnak tartom, hogy szépen legyen lezárva az egész, ami itt majdnem sikerült is, de aztán mintha elvágták volna, egyszer csak vége a számnak, és bumm, nincs tovább. Talán az volt a céljuk, hogy ráférjen egy 45 perces kazetta "A "(vagy inkább "B") oldalára, más magyarázatot nem találok rá, miért kellett így lecsapni a végét.

Összeségében tehát nem lett egy nagy varázslat a Tango 3.0, mindenesetre a koncertjüket meg kell nézni, ha nem is a Szigeten, inkább talán Wiesenben, mégse egy nagyszínpadra való koncertről van szó.

discogs/myspace/facebook

Booka Shade

Április 23-án MORE címmel, új lemezzel jelentkezik a címsorban szereplő német teknó-duó.

Várakozásunkat enyhítendő posztoltak egy számot Regenerate címmel ami a hivatalos oldalukról egy e-mail címért cserébe szedhető.

Enjoy!

http://www.bookashade.com/

Delorean - Subiza / 2010

Már mindenki szemében ott a remény, nemsokára itt a nyár. Ezért, szokásomtól eltérően (és a pillanatnyi rossz idő ellenére), ez alkalommal egy nagyon kis vidám lemezzel jelentkezem.

A poszt tárgya nem más, mint az idén harmadik nagylemezével megjelenő spanyol (ismét idióta stílus meghatározások jönnek!) alternatív dance vagy melankolikus (?) pop (szerintem simán csak szinti-pop) zenekar lemeze. A négytagú formáció eddig ismeretlen volt a nagyközönség számára, a lemez megjelenése előtt csupán pár remix-szel (The xx, Frany Ferdinand) és a 2009-es Ayrton Senna EP-jükkel sikerült megmozgatni a nemzetközi sajtót. Nem csoda hát, hogy most csak pislognak a srácok, hogy hirtelen olyan zenekarokkal turnézhatnak, mint például a svéd Miike Snow.

A lemez maga tökéletes nyári hallgatnivaló, telis-tele olyan slágerekkel, mint a lemezt nyitó Stay Close, vagy a kicsit Madonna korai pályafutására emlékeztető Endless Sunset. A referálás azonban nem véletlen, a srácok törekednek is a ’80-as évek hangzásvilágát előhozni, ezzel kölcsönözve egy csipetnyi vidám naivságot a dalok hangulatába.

Egyetlen hátránya a lemeznek, hogy a vége felé kezd kicsit ellaposodni. Kevés az olyan egyedi szám, mint a már említett sláger, a Stay Close, vagy a hátborzongatóan jó refrénnel bíró Warmer Places. Bár a változatos hangminták próbálják feledtetni velünk ezt a hiányosságot, ha a jövőben kicsit változatosabban és merészebben nyúlnának a többiek is a hangszereikhez, vagy akár az énektémákhoz, biztos nagyobban durranna. Addig megmarad mindig elővehető feelgood muzsikának, ami azért egyáltalán nem rossz, ha hozzávesszük, hogy egy épp a befutás előtt álló zenekarról beszélünk. Az idei nyári fesztiváloknak viszont egyik megkerülhetetlen tagja lesz, ebben már most biztosak lehetünk.

Enjoy!

http://www.myspace.com/deloreandanz

Bonobo - Black Sands (2010)

Tracklist:

01. Prelude
02. Kiara
03. Kong
04. Eyesdown Featuring Andreya Triana
05. El Toro
06. We Could Forever
07. 1009
08. All In Forms
09. The Keeper Featuring Andreya Triana
10. Stay the Same Featuring Andreya Triana
11. Animals
12. Black Sands

Label: Ninja Tune

Igaz, hogy nem breaking news, de legalább volt időm megismerkedni vele, kiismerni elejétől a végéig, fülhallgatón és négy hangszórón, munka közben és otthon nosztalgiázva. Négy évet kellett várnunk, hogy Bonobo aka Simon Green előálljon újabb remekművével, tessék, itt van: március 24-én megjelent legújabb lemeze, Black Sands címmel.

Kezdetnek nézzétek meg jól a borítót. Nyugodtan szabad hinni az ígéretnek, kirándulni indulunk az esőerdőbe, ahol mindenféle csodalényekkel fogunk találkozni. Belépőként egy teátrális nyitánnyal találjuk szembe magunkat, itt még süt a nap, erdőszéli mesevilág. Elindulunk befelé a rengetegbe, a Kiara és a Kong c. számok mutatják nekünk az utat. Napfényként csengő (enyhe képzavar) hangminták kísérnek minket. Beljebb érve találkozunk Andreya Trianával az Eyesdown-ban, az erdei tündérrel, aki hozza már magával a húzós mélyerdei basszusait is, de nincs teljesen sötét, ebbe az erdőbe mindig szűrődik némi napfény. Andreya megjelenik, aztán el is tűnik, hogy később újra felbukkanjon a The Keeper és Stay The Same c. számokban.  Kiérünk a tisztásra (El Toro), mellette egy tó, épp papagájok szállnak fel, szárnycsattogás, színkavalkád (We Could Forever). A The Keeper c. szám némileg megzavarja a látomást, olyan érzetet kelt, mintha hirtelen kiugrottunk volna az erdőből, egy bárban találjuk magunkat. Persze lehet ez egy erdei ház is akár, néha pihenni is kell. A Stay The Same már a búcsút pedzegeti, elválni nehéz, én már csak tudom. Sokan tudják. 

A végén kikecmergünk az erdőből, aláfestésként pedig a címadó Black Sands szolgál, ami hosszú idő után versenyre kelhet nálam a legszebb zárótrekk címért, versenytársa a Gotan Project Paris, Texas c. száma. Mindkettő rajta lesz majd életem soundtrack válogatásán, ami talán dupla lemezes is lesz, ha nem vigyázok.

Bonobo tökéletesen ötvözi az előre rögzített hangmintákat az élő hangszerjátékkal, modern komolyzene, tündérmese, mégse bárgyú. Igaz, én tökéletesen elfogult vagyok Bonoboval kapcsolatban: olyan alapját jelenti ő a zenei világomnak, mint a Thievery Corporation, a Gotan Project, vagy Tosca, csak hogy a legnagyobbakat említsem. Sosem fog kikopni, mindig értéket fog képviselni, klasszikussá fog válni, az tuti.

Lehet, hogy kicsit érzelgősre sikerült ez a poszt, de sebaja, majd thekillrinyou professzor helyreteszi az egyensúlyt, én mostanában ilyen világot élek. Lesz majd menőbb poszt is, ígérem. De addig is hallgassátok fogyasszátok, és ha bevált vegyétek is meg. Én épp az imént küldtem nekik a bankót. 

Ha pedig egy fokkal kevésbé elfogult leírásra is kiváncsiak vagytok, akkor olvassátok el moesko-nak az esszéjét, aki nem csak zenefogyasztói szempontból közelíti meg a zenét, hanem sokkal inkább zeneirodalmi-esztétikai elemzést kapunk tőle, fokozottan ajánlott.

myspace/discogs/facebook

Scuba - Triangulation / 2010

Bevallom derekasan: sosem rajongtam a dubsteppért. Nekem valahogy mindig is elektrósított, absztrakt hip-hop volt, nem éreztem benne a kellő húzást. Mostanában azonban egyre több olyan előadót ismerek meg (Joy Orbison először) akik nagyon finoman keverik a teknóval, ezáltal adva a muzsikának egy kis brékes lüktetést, ami kiválóan tartja a feszültséget a számokban.

Scuba (A.K.A. Paul Rose) Berlinben élő angol dj és dalszerző, emellett a Hotfulsh Recordings (Joy Orbison másodszor) feje is egyben.

Maga a lemezt tökéletesen illusztrálja a borító, nagyon dominánsan kerül előtérbe az urban sound, azzal együtt pedig az elhagyatott sikátorok és neonfényben úszó aluljárók hangulata. Feszültséggel teli lemez ez, de ha Burial legendás Untrue című lemeze a nyomasztó, éjszakai élet tökéletes hangokká avanzsálása, akkor ez a lemez mindennek a nappali, vagy inkább talán hajnali verziója. Nem, nem szabadtéri fesztivál vagy tengerparti napfényjárjaátaszívemújra érzés, hanem a kellemes, csökkentett fordulatszámon pörgős, belvárosi utcákban sétálós, merengős világ ez. Olyan lüktető számokkal nyit a lemez, mint a Latch, vagy a Three Sided Shape, amelyek bármelyik buli fel-, vagy levezetői is lehetnének, majd lelassul, átviszi a klippes nótába, a Before-ba, ami simán elférne bármelyik Café Del Mar lemezen, végül a teljes elborulás a teknóba: Tracers, You Got Me, Heavy Machinery.

Rose Úr nagyon szépen viszi a lemezt, nem áll le, nem érezni rajta felesleges dalokat, mindegyiknek megvan a maga helye és kellő hangulata, hogy végig érdekeljen minket. A lemezt felvezető tavalyi Aesaunic EP-n is érezhető volt, hogy valami nagyra kell készülni 2010-ben, ismerve a munkásságát, idén még biztos kapunk tőle egy-egy EP-t vagy legalább egy pár 12”-est.

Enjoy!

http://www.myspace.com/paulhotflush

Dust Galaxy - Dust Galaxy (2007)

Tracklist:

1. Sun in Your Head
2. Limitless
3. Mother of Illusion
4. It's All Yours
5. River of Ever Changing Forms
6. Sons of Washington
7. Cherubim Sing
8. Overhead
9. Down
10. Come Hear the Trumpets
11. Crying to the Night

Label: Eighteenth Street Lounge Music

A washingtoni downtempo-lounge duó Thievery Corporation egyik guruja szóló projektbe kezdett – és milyen jól tette! Rob Garza lehet, hogy kicsit megcsömörlött a sok spiritualitástól, világzenétől, simogató női vokáltól és békétől, ezért úgy döntött, a húrok közé csap. Zenekara elkalauzol minket a porgalaxisba, ahol szappanbuborékok helyett kopár sivatagot, füstös krimókat, lehengerlő csajokat, punk-rock koncertet, pszichedéliát és mindenféle nagyon vagány cuccot találunk. De tényleg. Úgy látszik igazi zenész ez a Rob gyerek, ha ennyire sokoldalú tud lenni (visszautalva újra csak a Thievery Corporation-beli munkájára). Szólóprojektjében zenét ír, gitározik, minimális énekhangjával énekel, tökéletes atmoszférát teremtve kis világába. Ebben olyan zenészeket hívott segítségül, mint a szürreál-nagymester Shawn Lee a Ping Pong Orchestrából, a Primal Screamből a dobos Darrin Mooney és a billentyűs Martin Duffy, valamint a Cornershopból a szitárguru Adam Blake. 

Az albumon zseniális felütés a második Limitless c. szám, ami megmutatja, nem lesz itt szüttyögés, tökös bandával van dolgunk. Ugyanebben a hitünkben erősít meg minket később a River Of Ever Changing Forms, és a Cheribum Sing c. számok. A nyugisabb, elgondolkodtatóbb dalok közül a It's All Yours és a Crying To The Night c. dalokat emelném ki, a Sons Of Washington pedig hangulatával nemhogy megjósolja, egyenesen előidézi a régóta időszerű apokalipszist. 

A lemez 41 perces, de ennél nem is kell tovább nyújtani a dolgot, sose fáraszt el, mindig úgy érzed majd, hogy bírtad volna még hallgatni – és ez egy nagyon fontos jópont, eggyel közelebb a halhatatlansághoz. Nálam 10/10es.

myspace/discogs