Tracklist:
01. Dawn Patrol
02. News From Verona pt.2
03. Untitled
04. The Full Catastrophe
05. Midnite Delite
06. Johnson
07. November
Label: Society Of Sound Music
www.myspace.com/porticoquartet
http://www.discogs.com/artist/Portico+Quartet
Amikor először találkoztam a White Stripes-féle egy dob + egy gitár felállással, azt hittem, hogy a duó mindent kihozott lehetőségeik szűkös tárházából. Pedig nem.
Ma egy igazán kedves kis zenekarral szeretnélek sokkolni titeket, témám fő tárgya pedig a kanadai, szűkebb értelemben, vancouveri garázs-rock zenekar, a Japandroids.
Mint ahogy az a bevezetőből is kiderül, a banda igen kevés felé osztja a hakni-gázsit, nem vitték túlzásba a hangszereket, ám szerencsére ez a lemezen nem nagyon jön át, maximum a kellően koszos hangzáson lehet érezni a minimalizmus iránt táplált feltétlen hitüket. A kellően mélyre hangolt gitár viszi a basszus helyett is, a pattogós dob felel a változatosságért, az énekeket pedig mindkét tag hozza becsülettel. Koncerteken állítólag néha a dobos kezében van plusz egy dobverő, amivel egy gitárt csapkod – ha zaj hát legyen zaj, bár ezt nehezen tudom magam elé képzelni, várom a youtube linkeket.
Ahogy egy last.fm-es kommentben olvastam: „these guys can create the greatest garage anthems ever”, és valóban. Nincs itt komoly hangszeres tudás, se meglepő váltások, dalszerkezetek. Amit ezek a srácok hoznak, az a lehető legőszintébb rockzene amit már jó ideje hallottam, minden őszinteségével és naivitásával együtt: hamiskás, itt-ott kiabálásba forduló énekek, csúszkáló tempó, négyakkordos témák, félrehangolt gitárokon. A lemez bája pont ebben keresendő: nem akarnak semmi többet, mint amit tudnak, azt viszont nagyon jól hozzák.
Az eddigi egyetlen lemezüket, a nagyjából egy éve megjelent Post-Nothing-ot a létező összes komolyabb szaklap, vagy portál beemelte 2009 legjei közé, szégyellem is magam, hogy így lecsúsztam róla. Most, hogy itt a jó idő, kezdőnek a fesztiválok, részemről kötelező nyári lemez lesz ez sok másik mellett.
Enjoy!
Végre megérkezett a jó idő, és vele 2010 – számomra – egyik legjobban várt lemeze. Hub City egyik legjobb zenekarát még tavaly sikerült megismernem és egy csapásra megszeretnem, hiszen a 2008-as The ’59 Sound című mesterművük elég gyorsan járta körbe az egyetemi és független rádiókat, majd idővel az Mtv-t is. Olyan slágerekkel, mint az Old White Lincoln, vagy a címadó The ’59 Sound egyből a fülembe tették a bogarat, nem volt rá még példa, hogy refrénrészletre googlingolva sikerült megfejtem az előadó kilétét.
A 2008-as Sink Or Swim című debütálás óta sok olaj ömlött ki a Mexikói-öbölbe, a kezdeti vehemens, punk-rockos, Social Distorsion-os hangzást lecserélték, finomítottak rajta, hogy a sárdobálók is örüljenek, popposodtak. Sok bandát láttunk már így a saját sírjukat ásni, ez alkalommal azonban a hangzásváltás pozitív irányba mozdította a srácokat. Gyerekkorukban valószínűleg apa egyetlen bakelitje Bruce Springsteen Born To Run lemeze lehetett, a Főnök hatása ugyanis tagadhatatlan, nem mintha küzdenének az összehasonlítgatás ellen. Érdemes egyébként rákeresni a Youtube-on arra az ominózus fesztiválfelvételre (2009, Hyde Park, Hard Rock Calling), ahol közösen adnak elő egy számot. Könnycsordító látvány.
Visszatérve, a most megjelenő American Slang az előző lemez hangzását viszi tovább, jersey shore sound a javából, gitárokkal, tetkókkal. A poppos dalszerkezeteket és naiv hangzásvilágot kiválóan ellensúlyozza Brian Fallon énekes-dalszerző rekedtes hangja, a csordatémák pedig pont annyit vannak jelen, hogy megnyugtassanak minket: tökös lemez ez. A ’59 lemez szintjét alulról verdesi, ijesztő is lenne egy legalább olyan jó lemez, Springsteen is csak egy Born In The USA-t tudott megcsinálni.
Ajánlom vasárnapi grillezéshez, világos sör mellé, balcsi felé félúton, valamint barátnők rockzenére szoktatásához.
Enjoy!