Four Tet – There Is Love In You / 2010

Four Tet (A.K.A. Kieran Hebden) ötödik stúdiólemeze idén január végén látta meg a napvilágot, nem éreztem nagy durranásnak, gondoltam összerakok belőle egy posztot, aztán valahogy feledésbe merült. Telt múlt az idő, egészen most hétvégéig nagyon úgy tűnt, hogy ebből bizony nem lesz semmi, még egy lemez marad az itunes-ban ami feledésbe merül. Valamiért azonban mégis előszedtem, és adtam neki még egy esélyt. Rá kellett jönnöm, hogy bizony vannak lemezek, amiknek érniük kell, aminek többször is neki kell futni, hogy felismerjük a bennük rejlő zsenialitást, nem lehet minden szám egy summer of ’69, ami elsőre hazavágja az embert. Ahogy a kedvenc lemezem is (Norma Jean első lemeze – erről már volt szó, és ígérem lesz is) egy fél évet pihent a mappáim között mire elővettem, és hagytam, hogy magával ragadjon, idővel ez is beérett.

A londoni Mr. Hebden még a kilencvenes években kezdte a pályafutását, egy bizonyos Fridge nevű zenekarban, majd Four Tet művésznéven folytatta azt immár szólóban. Zenéjét nehéz lenne behatárolni, az idióta műfajnevek között szerepel az intelligens dance, az absztrakt pop, a folk hip-hop, az instrumentális ambient, és a vokális dubstep is, mindenki válogathat kedvére. Ja, persze a kötelező experimental, leftfield és jazzy jelzőket sem hagyhatjuk ki. A szóban forgó lemez amúgy kellemesen chill-es, pont annyira pattogós, néhol teknós, amennyire az kell, hogy ne váljon unalmassá, ne üljön le. Többnyire nagyon boldog, tavaszos, szerelmes, csipogós számokból áll össze a 9 trekk, egy-egy húzósabb szám azért mégiscsak befigyel, köztük a súlyos dobtémával bíró Love Cry, vagy a Plastic People, amin bizony eléggé érződik a Burial-lal való közös 12”-es hatása.

Annak ellenére, hogy szinte mindenhol jó visszhangot kapott a lemez (a NME-t kivéve), még a hazai, vagyis a UK album listán is csak a 35. helyet sikerült vele elérni. Mondjuk talán jobban meg lennék lepve, hogy ha ennél följebb mászik a listán, azért mégiscsak egy javarészt instrumental, fél-elektronikus lemezről beszélünk és nem egy Calvin Harris-ről.

Enjoy!

http://www.myspace.com/fourtetkieranhebden

mewithoutYou - Brother, Sister (2006)

Nos, visszatértem. Elnézést szeretnék kérni minden lelkes olvasónktól, hogy eltűntem, csak hát költözés, a net hiánya, meg meló stb. miatt sajna nem volt lehetőségem újabbnál újabb szenvedős zenéket posztolni.

A mai bejegyzés egy igazi kis kuriózum lesz az átlag zenehallgatónak, bár lehet, hogy már sokan ismeritek a címsorban megjelölt zenekart. Az eredetileg side-project-nek indult, kábé experimental-rockot mívelő zenekart napjaink egyik legeredetibb formációjaként tartják számon az okosok. Tény, hogy kevés olyan előadó van akiknek ilyen hamar sikerült megtalálni a saját hangját.

Az első publikációjuk egy I Never Said I Was Brave címre hallgató, ma már beszerezhetetlen EP volt, ez mind arculatilag (borító), mind zeneileg elég markánsan tér el a későbbi stílusuktól, bár már ebben is felfedezhetőek az azóta védjeggyé váló, kántáláshoz, beszédhez hasonlító énektémák. Az igazi mewithoutYou a legelső teljes lemezén (A->B Life) fedezhető fel, itt már finomítottak a srcácok, visszavettek a post-hardcore témákból (még a legendás káosz hardocore zenekarral, a Norma Jean-nel is adtak ki közös split-et, sőt az énekes Aaron Weiss még a Norma Jean első, Bless The Martyr, Kiss The Child című nagylemezén énekel is egy részt), és egyre inkább nyitottak a kisérletezés felé. Az igazi keménymagnak persze az maradt az alapmű, én tovább mennék, hiszen ahogy ezen is és még a következő teljes lemezen is (Catch For Us The Foxes) még meglehetősen nyers hangzással, és igencsak sötét világgal állunk szemben.

Azért választottam ezt 2006-os lemezt, mert én ebben érzem tökéletesnek az összhangot a tagok között, itt még megvan a húzás, mellette viszont nagyon jó érzékkel kisérleteznek a folkkal, új hangszerekkel (hárfa, fúvósok, stb.) és hangzásokkal is. A legfrissebb lemezükön (It's All Crazy! It's All False! It's All A Dream! It's Alright) már teljesen beszippantotta őket a különböző zenék világa, azt az albumot itt-ott már kicsit fáradtnak, erőltettnek érzem, bár kétségtelenül ahogy az összes lemezük, az is zseniálisra sikerült, de az már túlságosan eltér az eredeti iránytól. A Brother, Sister lemezen minden megtalálható, hogy érdekes legyen, viszont húzzon is, ugyanúgy lehet hallgatni a városban rohangálva, vagy akár otthon, akár utazás közben is.

Érdekes zenék mellé érdekes történetek passzolnak, itt emelném ki a frontember Aaron Weiss szövegeit, amik egyaránt tartalmaznak bibliai, irodalmi, vagy zenei utalásokat, valamint saját bevallása szerint különleges hatással volt rá Jalal ad-Din Rumi perzsa költő és filozófus is. Sokan keresztény zenekarként tartják őket számon a szüvegekben fellelhető rengeteg keresztény utalás miatt, így korántsem teljes a kép, hiszen az énekes-gitáros testvérpár zsidó felmenőkkel rendelkezik, és szufi muszlim neveltetést kaptak. Aaron szerint az ő viszonya Istennel inkább személyes, mint evangélikus.

Mindent összegezve, bátran ajánlom ezt a zenekart és főleg ezt a lemezt mindenkinek aki kicsit nyitottabban gondolkodik a zenéről (és főleg az indie/rock zenékről), anélkül, hogy olyan elborult alternatív zenéket kelljen hallgatnia mint például a Sound Of Animals Fighting (szintén zseniális, de az már csak a nagyon elvetemülteknek jön be).

A végén megjegyezném, hogy a zenekar tagjai masszívan környezettudatosak és aktív állatvédők, ott támogatják a hasonló szevezeteket, ahol csak tudják, sőt saját maguk által átalakított, növényi olajjal működő turnébusszal közlekednek.

Us3 - Broadway & 52nd (1997)

Tracklist:

1. Intro
2. Come on Everybody (Get Down)
3. Caught up in a Struggle
4. True to the Game
5. Snakes
6. I’m Thinking About Your Body
7. Grand Groove
8. Nowadays
9. Sheep
10. Doin’ a Crime
11. Recognise and Realise
12. Time and Space
13. Soul Brother
14. Hymn For Her

Label: Blue Note

A Us3 két dologhoz kétségtelenül nagyon ért: a jazz hip-hophoz és a csúnya borítókhoz. Na, de szerencsére nem azért ültem most ide a gép elé, hogy félresikerült albumborító sorozatok esztétikai elemzésébe bocsájtkozzak, hanem, hogy bemutassam nektek a 90-es kétezres évek egyik legismertebb és legjobb jazz hip-hop zenekarát. Szoktak lenni többé-kevésbé megalapozott fellángolásaim különböző jazz hip-hop zenekarok felé (például The Tribe Called Quest, The Sound Providers, Jurassic 5, Nujabes stb.), de idővel mindig rájövök, hogy a Us3 a csúcsa ennek a műfajnak. Hogy mi különbözteti meg őket a többiektől? Lássuk.

1992-ben alapította Geoff Wilkinson a zenekarát, Mel Simpsonnal az oldalán. Céljuk az volt, hogy összehozzák a klasszikus (Blue Note-féle) jazzt, a fiatalokat megérintő, számukra jól befogadható  samplerekkel, ütemekkel, a hiphoppal. Láthattunk már ilyet, csak más megközelítésből, hasonlóan jó érzékkel megvalósítva. Ennek eredményeképpen megszületett a 90-es évek egyik legnagyobb megaslágere, a Cantaloop (faaanki, faaanki), a Hand On The Torch c. lemez részeként, és az Egyesült Államokban eladott 1 millió példánnyal  el is hozta  a Blue Note kiadónál elsőként a platina lemezt. A "Cantaloop" elsöprő sikere persze kétélű penge, az itthoni laikusok egyből beskatulyázták a zenekart, nem tudtak elvonatkoztatni a Hubertus-gőzös, Bahnhofban töltött izzadtságszagú estéktől, ahol még részegen is a könyökén jött ki az embernek a "Cantaloop" refrénje – de legalább volt mikor kimenni sörért. Ennél a nótánál nem sikerült messzebbre ellátniuk, pedig van még bőven slágergyanús zenéjük, mind a mai napig.
A producer, Geoff Wilkinson aztán a második (a posztban szereplő) albumával egy olyan hagyományt teremtett, amit – kisebb kerülőkkel – a mai napig megtartott: minden albumon más énekesek, mc-k szerepelnek, így váltotta fel az első lemezen közreműködő Rahsaan Kelly-t, Kobie Powell-t és Tukka Yoot-ot KCB és Shabaam Sahdeeq. Nem szeretnék mostmár eltávolodni ettől az albumtól, de azért még meg kell jegyeznem, hogy ez okozta félig-meddig a vesztét a következő néhány albumnak, mert a latinos kísérletezgetés, és emellé a női vokálok túlságosan szappanoperás érzetet adtak a zenének, ezért csak legelfogultabb pillanataimban tudom hallgatni őket, nincs meg az univerzális örömforrás. Tehát a következő albumok (An Ordinary Day In An Unusual Place, Questions, Schizophonic, Say What?!, Stop, Think, Run) közül csak a legutóbbi, ami igazán említést érdemel, mestermű elejétől a végéig. Hiába, kemény mezőny, nehéz fennmaradni.
De visszatérve aktuális lemezünkhöz: szemben más hasonló stílusú zenekarokkal, itt nem csak egy-két ütemet samplereznek, és vakeráznak rá, nem is csak valami szerencsétlen zongora klimpírozik az okosságok alatt, szép hosszú futamokat hallhatunk. Igazából az egész albumot egy vasárnap reggeltől (kora délutántól) estig tartó zenei történetnek látom. Kezdjük a napot a reggeli (kora délutáni) felkelést kísérő hancúrozással ("I'm Thinking About Your Body"), amit követhet  később egy kis lájtos frizbizés, aláfestésként a "Nowadays" c. trackkel, este pedig felvehetjük a pókerarcunkat, és komolykodó képpel bólogathatunk a pszichedelikus hangulatú "Snakes", vagy "Sheep" c. számokra.  A többi nóta pedig elkísérhet minket közben onnan ide, innen oda. Mindezek hangulatát emelik a zsírprofi zongora, gitár, szoprán és tenor szaxofon, harsona és trombita kíséretek és szólók tökéletes hangulata.
Ezen a lemezen tényleg találkozik jazz és hip-hop. Egyiknek sem kell visszafognia magát, egyik sem akarja elnyomni a másikat, tökéletes harmónia jellemzi őket. Kiegészítik egymást, így válik teljessé és különlegessé az album.
Köszönet Geoff Wilkinsonnak, amiért a mai napig ontja magából a válogatott remekműveket, és ezt meg is mutatja nekünk előben, ha teheti. Így sikerült majdnem egy éve találkoznom velük az a38-on, a lemezbemutató turnéjukon: a 8 tagú zenekar életem egyik legfaszább műsorát nyomta le, a dj a feje tetején lévő lemezjátszóval szkreccselt, a két huszonkevés éves mc huligán mongúzként szaladgált a tánctéren és csajozott, hogy aztán koncert után a bőgőssel együtt brékeljenek a közönségnek egészen hajnalig. Geoff Wilkinson pedig jó apukaként nyugodt szívvel nézte mindezt végig macbookja mögül. Hagyta, hadd játszódjanak a gyerekei, ha már ilyen rendesen dolgoztak egész este.

 discogs/myspace/facebook

Bonobo - Days to Come

Tracklist:

01. Intro
02. Days To Come (feat. Bajka)
03. Between The Lines (feat. Bajka)
04. The Fever
05. Ketto
06. Nightlife (feat. Bajka)
07. Transmissions94 (parts 1 & 2)
08. On Your Marks
09. If You Stayed Over (feat. Fink)
10. Walk In The Sky (feat. Bajka)
11. Recurring

Label: Ninja Tune

Régóta várt megjelenések előzetesével folytatnám a sort, ha már ilyen jó hónapoknak nézünk elébe. Kapunk hamarosan az Alphawezentől, a Gotan Projecttől, Bajkától és Bonobótól is új lemezt.

A mai poszt az utóbbiról, Bonobóról aka Simon Greenről fog szólni, annak apropóján, hogy felrakott soundcloudra egy 11perces mixet a március 29-én megjelenő új albumáról (lentebb hallgatható), a "Black Sands"-ről. Ez is már régóta időszerű esemény volt, lassan 4 éve, hogy megjelent legutóbbi műremeke, a Days to Come. A minimix alapján azt mondhatom bőven megérte a várakozás, a magasra tett lécet simán átviszi új művével. A srác 18 évesen kezdte a muzsikálást, a Tru Thoughts kiadó When Shapes Join Together c. válogatásán szerepelt egy trekkje, amit aztán karrierjének töretlen felívelése követett. Ez azóta sincs másként.

Legutóbbi lemezén (ami ebben a postban szerepel) Bajkával dolgozik, akinek hangja képezi az egyik fő pillérét az albumnak. Őt hallgatva az az érzésem támad, hogy ő talán sokkal többet tudhat nálunk a világ működéséről, olyan mintha legalábbis a földanya szócsöve lenne, biztonságot ad, otthonosságot, visszaadja a világ fennmaradásába vetett bizalmat. Ehhez persze szükség van a megfelelő alapra, amit Bonobo hangmintákból összepakolt néhol filmzenés, néhol westernhangulatú, máskor pedig igazi experimentál jazzbe hajló zenéje biztosít. És, ha szeretnénk, ráadhatjuk a trip-hop jelzőt is, ezzel is visszaadva a stílusnak a becsületét, amit már sokan, sokszor eltékozoltak. Az album csúcspontja a Transmission94, de a Between The Lines és a Walk In The Sky c. számok is kiemelkednek a többiek közül.
Ajánlom még figyelmetekbe a korábbi albumait is, kivétel nélkül az összeset. (Kis keresgélés után megtaláljátok őket az internetzen.) Ha pedig megkukkeroljátok Bonobo myspace-ét, akkor megnézhetitek a The Keeper c. videoját, Andreya Tiranával, a "Black Sands" új hangjával.

Bonobo 'Black Sands' Album Mini Mix by Ninja Tune

discogs/myspace/facebook

Gotan Project - Lunaticó (2006)

Tracklist:

1. Amor Porteño

2. Notas
3. Diferente
4. Celos
5. Lunático
6. Mi Confesión
7. Tango Cancion
8. La Vigüela
9. Criminal
10. Arrabal
11. Domingo
12. Paris, Texas

Label: ¡Ya Basta!

Hosszas hallgatás után újra itt, méghozzá egy komoly aktuálissal rendelkező album bemutatásának szándékával. Egyrészt ennek a lemeznek a posztolásához az ihletet Barcelonában szívtam magamba, elkapott a spanyol vájb, másrészt pedig... de erről majd később. 

Szóval a francia-argentin zenekar majd' 4éves albuma ette be magát teljesen a szívembe az elmúlt napokban (eddig is ott volt, de a spanyoloknak sikerült rádobniuk még egy nagy lapáttal). A Lunaticó 12 száma elejétől a végéig mestermű. A nevében a "tango" szótagjait megfordító és az electro-tangót világhírűvé emelő  zenekar komoly előkészületek után jelentette meg második (Inspiración Espiración válogatásukkal együtt harmadik) lemezét, mely néhol szívbemarkolóan romantikus, máskor forradalmian feszes, de a kellemes bárhangulatot sem spórolták le róla, köszönhetően többek közt a spanyol Cristina Villalonga karakteres énekhangjának, Nini Flores meghatározó tangóharmonika-játékának, a Mi Confesión című számban közreműködő Koxmoz duónak, a Calexico zenekarnak és még sorolhatnám. Ez az album egyike azon keveseknek, amiket azt hiszem több, mint száz alkalom után is úgy tudom végighallgatni, mintha először hallanám, az első perctól az utolsóig áthat minden porcikát, elrepít Argentínába, Spanyolországba, tulajdonképpen bárhova ahová szeretnéd, a lényeg, hogy legyen arrafelé elegendő temperamentum. 

Számomra még azért rendkívül fontos ez a lemez, mert minden idők talán legszebb zárószámát sikerült megírnia a zeneszerző párosnak a Páris, Texas "személyében". Ha egyszer majd meghalok remélem ezt a dalt fogom utoljára hallani, és akkor majd talán úgy fogom érezni, szép lezárást kapott zenei pályafutásom. 

A másik aktualitása a Gotan Projectnek, hogy hamarosan, szinte napra pontosan négy évvel a Lunaticó megjelenése után, április 19én fog megjelenni következő album a Philippe Cohen Solal és Christoph H. Müller által irányított zenekarnak, Tango 3.0 címmel. Kicsit olyan ez mint a karácsony, az ajándék egy kis darabkáját meg is leshetitek a kollektíva myspace oldalán, érdemes.

discogs/myspace/facebook